Amikor az empátia volt a közös nyelv: a Carewave felemelkedése és eltűnése

2021 tavaszán, Észak-Cornwallban egy pubban ülve nehéz volt eldönteni, hogy a világ épp visszatér a normális kerékvágásba, vagy végleg elveszítette az arányérzékét. A lezárások utáni első fellélegzés idején jártunk: az üzletek újra kinyitottak, a nyár közeledett, és sorra dőltek meg a szabályszegések miatti vádak. Mégis, ebben a kocsmában minden a veszélyről szólt.

A tulajdonosok – egy meleg pár, akik a közösségi médiában is hírhedtek voltak vitáikról – akadályokat, jelzéseket és szabályokat halmoztak fel, mintha egy közel-keleti amerikai nagykövetségen járna az ember. A fiatal személyzet távolságot tartott, plexik és arcvédők mögül szolgált ki. A tévéképernyőkön nem futball ment, hanem halálozási statisztikák és variánsokról szóló hírek.

Mindez mégsem félelemből fakadt, hanem szeretetből. A falon egy hatalmas falfestmény ábrázolt egy NHS-nővért angyalszárnyakkal és szivárványzászlóval. Az üzenet egyszerű volt: „Törődünk.” És ebben az időszakban sokan érezték úgy, hogy törődni kötelesség.

Ez volt a Carewave csúcspontja: egy empátiára és jótékonykodásra épülő hullám, amely a Brexit és az azt követő globális sokkok közé ékelődve rövid időre elnyelte a nemzeti identitást. Ez volt a „Marcus Rashford 16:00” korszaka, amikor felnőttek tömegei fordultak egy fiatal futballistához, hogy segítsen megoldani mindent, az éhező gyerekektől a bezárásra ítélt ifjúsági klubokig.

A Carewave nem volt klasszikusan politikai, még ha erősen kormányellenes is volt. Nem programokról vagy ideológiákról szólt, hanem politikusok hanyagságáról, karakteréről, gesztusairól. Éppen ezért férhetett bele sok konzervatív is: a törődés akkoriban nem pártállás kérdése volt, hanem közérzet.

Ez az időszak azonban gyorsan elillant. Néhány évvel később már ugyanolyan távolinak tűnik, mint amilyennek 2019-ben a Live Aid látszott. A királynő halála, az életköltségek válsága, az ukrajnai háború és a gázai események mind hozzájárultak ahhoz, hogy az empátiát felváltsa a keményebb, ridegebb gondolkodás. A közvetlen segítségnyújtás helyét átvette a geopolitikai állásfoglalás, a kulturális bojkott és a realpolitik nyelve.

Keir Starmer hatalomra kerülésekor sokan hitték, hogy a Carewave szelleme fennmaradhat. Egy intézményelvű, elszámoltathatóságot hirdető politikus látszólag jól illett volna ehhez a korszakhoz. Mára azonban világos: a tétek minden oldalon megemelkedtek, és az a laza, ösztönös altruizmus, amely 2020-ban természetesnek tűnt, eltűnt a közbeszédből.

A Carewave hanyatlása nem mindig látványos. Inkább fáradtságban, nosztalgiában és egy különös, mindent átható közönyben érhető tetten. Abban az érzésben, hogy senki sem figyel már a szomszédjára, mert a világ túl hangos, túl feszült, túl végletes lett.

Talán tévedés volt azt hinni, hogy 2020 maga volt a disztópia. Lehet, hogy valójában egy ritka pillanat volt, amikor a társadalom – minden káosza ellenére – meglepően közel került valamihez, ami békének tűnt.