Négy óriás kezében összpontosul az európai fesztiválpiac

Egy fesztivál plakátján továbbra is az előadók nevei a legnagyobbak. A háttérben azonban egyre fontosabb kérdés, hogy kié maga a fesztivál, ki adja el hozzá a jegyet, ki szerződteti a fellépőket, és végül kinél landol a bevétel.

Az ARTE Tracks új epizódja ezt a kevésbé látványos térképet rajzolja fel. A Festivals in Konzernhand – wem gehört die Kultur? négy nagy szereplő – a Live Nation, a CTS Eventim, az AEG és a Superstruct – európai terjeszkedésén keresztül mutatja meg, milyen gyorsan alakult át az élőzenei piac szerkezete.

A riport szerint a négy csoport érdekeltségei együttesen már több mint 150 fesztivált és 100 koncerthelyszínt érintenek Európában.

Önmagában a méret azonban csak a történet egyik fele.

A valódi erő abból következik, hogy ugyanazok a vállalatcsoportok az élőzenei üzlet több pontján is jelen lehetnek. A booking, a jegyértékesítés, a helyszínek működtetése és maguk a fesztiválmárkák egyre gyakrabban kapcsolódnak egymáshoz ugyanazon vállalati struktúrán belül.

Ezt hívják vertikális integrációnak, és egy fesztiválozó számára első látásra szinte láthatatlan.

Megveszi a jegyet, elmegy a koncertre, rendel egy italt, majd hazamegy. A háttérben viszont előfordulhat, hogy az este több állomásán is ugyanannak az üzleti hálózatnak fizetett.

A vita 2024-ben kapott új lendületet, amikor a KKR befektetési társaság felvásárolta a Superstructot.

A Superstruct portfóliójához olyan, egymástól kulturálisan is nagyon különböző nevek kapcsolódnak, mint a barcelonai Sónar, a Wacken és a Boiler Room. Éppen ez mutatta meg látványosan, hogy a koncentráció nem feltétlenül jelent egységes arculatot. Egy underground elektronikus zenei platform, egy nagy múltú metálfesztivál és egy nemzetközi elektronikus zenei esemény ugyanazon befektetési struktúra része lehet úgy, hogy ezt a közönség a helyszínen alig érzékeli.

A KKR megjelenése azonban már nem maradt a pénzügyi rovatok ügye.

Több mint nyolcvan előadó csatlakozott egy nyílt levélhez, amelyben többek között a befektetési társaság védelmi iparhoz kapcsolódó érdekeltségeit bírálták. A tulajdonosi háttér hirtelen művészi és etikai kérdéssé vált.

A Sónar körül bojkottfelhívások jelentek meg, fellépések maradtak el, és egy addig többnyire háttérben zajló üzleti folyamat bekerült a tánctérre.

Az ARTE riportjának egyik érdekes pontja, hogy nem próbálja ezt egyetlen egyszerű konfliktussá lapítani.

Michail Stangl, a CTM Festival kurátora arra figyelmeztet, hogy a kulturális kínálat egységesedése nem feltétlenül egyik napról a másikra történik. Éppen az a nehezen észrevehető benne, hogy lassan alakul ki.

Egy-egy fesztivál megtarthatja a nevét, vizuális világát, közönségét, sőt akár szerkesztői karakterének jelentős részét is. Kívülről tehát minden ugyanolyannak tűnhet.

Közben a tulajdonosi szerkezet egyre koncentráltabb lesz.

A Live DMA hálózat részéről Erica Romero Pender azt a kérdést helyezi középpontba, hogy a vállalatok több piaci szinten való jelenléte miként befolyásolhatja a programok sokszínűségét és a jegyárakat.

Ez különösen érzékeny probléma a kisebb szereplők számára.

Egy független klub vagy fesztivál nem pusztán közönségért versenyez a nagyobb eseményekkel. Ugyanazokért az előadókért, megfelelő dátumokért, technikai kapacitásért és végső soron ugyanazért a közönség pénztárcájáért is küzd. Ha a másik oldalon egy több piacot egyszerre lefedő vállalati hálózat áll, az erőviszonyok eleve nem egyformák.

De az előadók helyzete sem fekete-fehér.

DJ Aya példája pontosan ezt az ellentmondást teszi láthatóvá. Szolidaritásból visszamondott egy Boiler Room-fellépést, miközben a Sónaron továbbra is vállalt szereplést. Ugyanahhoz a vállalati hálózathoz kapcsolódó két platformról két külön döntést hozott.

Ez kívülről következetlenségnek tűnhet. Belülről inkább azt mutatja, mennyire nehéz egy globálisan összekapcsolt zeneiparban tiszta határvonalakat húzni.

Mert a koncentráció egyik következménye éppen ez: egyre nehezebb egyszerűen kilépni a rendszerből.

A nagyvállalati háttér önmagában ráadásul nem jelenti azt, hogy egy fesztivál szükségszerűen rosszabb lesz. A tőke stabilitást, komolyabb infrastruktúrát, nemzetközi booking-erőt és olyan produkciós lehetőségeket is hozhat, amelyeket egy független szervező nehezebben finanszírozna.

A kérdés inkább az, mi történik akkor, amikor a méretből piaci erő lesz.

Marad-e elegendő hely a kisebb szervezőknek? Mennyire tudnak új előadók bekerülni a körforgásba? Ki viseli a kockázatot, amikor emelkednek a költségek? És meddig marad valódi döntési szabadsága egy fesztiválnak, ha mögötte egy sokkal nagyobb vállalati struktúra áll?

Az európai fesztiválkultúra sokáig éppen azért volt izgalmas, mert nem egyetlen központból épült. Helyi klubokból, promoterekből, szubkultúrákból és néha néhány megszállott ember irreális ötletéből nőttek ki azok az események, amelyekből később intézmények lettek.

Most ezek az intézmények egyre értékesebb üzleti eszközök.

A valódi kérdés az, mennyi kulturális önállóság marad meg, amikor ugyanaz a néhány szereplő egyre több kaput ellenőriz a színpad és a közönség között.