Cameron Winter új szólólemezen dolgozik, de egyelőre saját dalai sem győzik meg

Cameron Winter körül az elmúlt két évben olyan gyorsan sűrűsödtek az események, hogy szinte magától értetődőnek tűnne egy újabb szólólemez. A Geese frontembere azonban éppen ennek ellenkezőjéről beszél: dolgozik a 2024-es Heavy Metal folytatásán, de jelenleg nem érzi úgy, hogy könnyen összeállna az anyag. A probléma ráadásul nem az ötletek teljes hiánya, hanem az, hogy dalszerzőként egyre egyszerűbb harmóniai megoldások felé sodródik, és még ő maga sem tudja pontosan, mit kezdjen ezzel az iránnyal.

Winter saját bevallása szerint korábban kifejezetten szeretett összetettebb, olykor nehezen követhető akkordmenetekkel dolgozni. Most viszont egyre gyakrabban köt ki a pop- és rockzene egyik legelemibb harmóniai képleténél, az I–IV–V-nél. A helyzetet önironikusan úgy írta le, hogy már egy ii akkord beillesztésekor is úgy érzi, mintha hirtelen Keith Jarrett akarna lenni. A vicc mögött valódi alkotói bizonytalanság húzódik: Winter jelenleg mintha szándékosan vagy ösztönösen bontaná le azt a komplexitást, amely korábbi dalainak egyik ismertetőjegye volt.

Ez önmagában még akár tudatos esztétikai fordulat is lehetne. Az egyszerű akkordmenet ugyanis nem feltétlenül jelent egyszerű dalt: a rock, a blues, a country és a folk történetének jelentős része néhány alapvető harmóniára épül. Winter esetében inkább az a kérdés, hogy az egyszerűsödés felszabadítja-e a dalszerzőt, vagy pillanatnyilag éppen annak a jele, hogy nem találja a következő irányt. Ő egyelőre inkább az utóbbit érzi.

Az új szerzemények első külső reakciói sem adtak különösebb önbizalmat. Winter néhány dalt megmutatott ismerőseinek, majd felhagyott ezzel, mert nem találta hasznosnak a visszajelzéseket. Elmondása szerint a hallgatók többnyire bizonytalan arccal kérdeztek vissza, hogy ezek tényleg az új albumra szánt felvételek-e. Winter ebből arra következtetett, hogy a dalok valószínűleg nem igazán tetszettek nekik, és inkább bezárta ezt a korai visszacsatolási csatornát.

Van ebben némi párhuzam első szólóalbumának történetével. A Heavy Metal 2024 decemberében érkezett, amikor a Geese már komoly kritikai figyelmet kapott, Winter azonban még messze nem számított önálló sztárnak. A szólóprojekt ötlete ezért többekben értetlenséget keltett: miért kezd valaki ilyen fiatalon külön lemezt készíteni, amikor a zenekara éppen felfelé tart? Winter számára viszont pontosan ez volt a lényeg. Nem akarta kivárni azt az életkort vagy karrierpontot, amikor a környezete már „engedélyezné” számára a szólózást.

Utólag ez a kockázat különösen fontosnak látszik. A Heavy Metal sajátos, zongoraközpontú, folkból, art popból, gospelből és klasszikus dalszerzői hagyományból táplálkozó világa látványosan eltért a Geese kiszámíthatatlan rockzenéjétől. Winter szólóban nem egy halkabb Geese-t készített, hanem külön alkotói személyiséget épített fel, amelyben a hang, a szöveg és a dal szerkezete sokkal kevesebb hangszer mögé tud elbújni.

Közben maga a Geese is olyan pályára került, amely könnyen tovább növelheti a második szólólemez körüli nyomást. A Getting Killed 2025 egyik legtöbbet méltatott rockalbuma lett, több év végi rangsor élén végzett, és a zenekart jóval nagyobb koncertszínpadokra vitte. Néhány nappal ezelőtt első európai fesztivál-főfellépésüket is megtartották az End of the Roadon, ahol a Getting Killed dalai adták a program gerincét. 

A siker mellé azonban egyre több külső zaj is társult. Winter a Geese körül felbukkanó „psyop” elméletekről is beszélt, vagyis arról az internetes gyanakvásról, amely szerint egy ennyire gyorsan és látványosan felemelkedő zenekar mögött szükségszerűen valamilyen mesterségesen felépített iparági konstrukciónak kell állnia. Ez a gondolkodás nem új a zenében, de a közösségi média korában különösen gyorsan tapad rá azokra az előadókra, akik rövid idő alatt lépnek át a kultkedvenc státuszból a szélesebb ismertségbe.

A Geese televíziós áttörése sem maradt számára következmények nélkül. Winter szerint a Saturday Night Live-fellépésüket követő reakciók kifejezetten megviselték. Ez azért érdekes ellenpontja a zenekar jelenlegi helyzetének, mert kívülről a történet szinte hibátlan felemelkedésnek látszik: kritikai siker, fesztivál-headliner státusz, televíziós szereplések és egyre nagyobb kulturális jelenlét. Belülről viszont ugyanez fokozódó elvárásként és folyamatos értékelésként jelenhet meg, különösen egy olyan dalszerzőnél, aki már a félkész munkáira adott reakciókat is nehezen tudja kizárni.

Winter szólókarrierjének következő biztos pontja ezért paradox módon nem az új stúdióalbum, hanem egy régi koncert. A 2025. december 11-i Carnegie Hall-estből október 9-én Live at Carnegie Hall címmel megjelenik első koncertlemeze, amelyet Ariel Rechtshaid rögzített, producerelt és kevert. Az este különlegességét az adta, hogy Winter gyakorlatilag egyedül, egy Steinway zongorával bontotta vissza dalait a legelemibb formájukra.

Ugyanez az előadás Paul Thomas Anderson rendezésében koncertfilmként is tovább él. A produkciót 16 és 35 milliméteres filmre forgatták, a munkában Benny Safdie is részt vett producerként. A film október 1-jén a New York Film Festivalon kap kiemelt vetítést, majd november 20-tól észak-amerikai mozis körútra indul; Észak-Amerikán kívül később a MUBI is forgalmazza. 

Éppen ez teszi különösen izgalmassá Winter jelenlegi dalszerzői válságát. A Carnegie Hallban az derült ki, milyen erős tud lenni akkor, amikor szinte minden hangszerelési lehetőséget elvesznek mellőle. Most mintha ugyanezt a redukciót próbálná végrehajtani magukban a dalokban is: kevesebb harmonikus trükk, egyszerűbb váz, kevesebb bizonyítás. Lehet, hogy ez valóban egy gödör, ahogy ő nevezi – de az is lehet, hogy éppen egy új dalszerzői nyelv kellemetlenül bizonytalan kezdete.

A második albumról ezért egyelőre korai lenne irányt vagy megjelenési időpontot jósolni. Winter reakcióiból inkább az látszik, hogy nem akarja a Heavy Metal sikerét receptként újrahasználni, és a Geese körüli hirtelen figyelmet sem szeretné automatikusan átfordítani szólókarrierbe. Ha pedig az első lemez tanulsága jelent valamit, akkor éppen azt, hogy Winter akkor a legérdekesebb, amikor még a körülötte lévők sem egészen értik, mire készül.

Cameron Winter a Carnegie Hallban rögzítette első élőlemezét – az októberben érkező koncertalbum a Heavy Metal dalait lecsupaszított, zongoraközpontú formában dokumentálja, három korábban kiadatlan szerzeménnyel.

Paul Thomas Anderson koncertfilmet készített Cameron Winter Carnegie Hall-estjéről – ugyanazt a különleges New York-i koncertet Anderson filmes szemszögből örökítette meg, 16 és 35 milliméteres nyersanyagra.

A Geese felszántotta az End of the Road főszínpadát – Winter másik alkotói életének jelenlegi léptékét mutatja: a Geese szeptemberben megtartotta első európai fesztivál-headliner koncertjét.