Carl Cox: nem csak DJ – ő maga a zene

Ha valaki megkérdezné, mit jelent igazán élni a zenéért, ő lenne az első, aki eszembe jut. Mielőtt ikonná vált volna, bakelitlemezeket cipelt a klubokba hajnalban, csak hogy akár tíz embernek is élményt adjon a tánctéren. Nem a hírnév hajtotta, hanem az a belső tűz, hogy zenéljen. A világ körülötte változott, de ő mindig hű maradt a saját groove-jához.

Már a nyolcvanas években is zenélt – amikor DJ-nek lenni még nem volt divat. De ő hitt benne, és ez elég volt. Akkor is játszotta a technót, amikor még nem voltak fesztiválszínpadok hozzá. A közönség pedig már akkor is érezte, hogy ez az ember nem csak szórakoztat – összeköt.

Carl Cox nem próbál meg menő lenni. Egyszerűen az. Mert ha valaki mosollyal az arcán, tiszta szenvedéllyel áll a pult mögé, azt megérzi mindenki a teremben. Amikor beleszól a mikrofonba, hogy „Oh yes, oh yes!”, az nem csak egy szlogen – az egy üzenet: itt vagyok, és teljes szívemből értetek játszom.

És amikor látjuk, hogy valaki egy-egy rosszabb este után az időpontra, a közönségre, vagy a helyre panaszkodik, eszünkbe jut: Carl Cox nem ezekért zenélt. Hanem azokért, akik ott voltak. Mert valahol belül tudta: nem tud nem zenélni. Mert ha leállna, valami hiányozna a levegőből.

Carl története emlékeztet arra, miért olyan varázslatos a zene. Nem a fények, nem a közösségi médiás számok, nem a díjak miatt. Hanem azért az egyetlen pillanatért, amikor egy ütem elkap, és érzed: itt vagyok, élek, és ez a pillanat csak most történik meg.

Oh yes, oh yes.
Ez több, mint zene.
Ez örökség. Ez küldetés.