CORPSESHOCK: a techno legsötétebb rituáléja, ahol horror, humor és extázis találkozik

A Ruhr-vidékről érkező CORPSESHOCK trió a mai elektronikus zenei színtér egyik legkülönösebb jelensége. Magukat „elektronikus horror-kultistáknak” nevezik, és zenéjük valahol a hangművészet, a rituálé és a groteszk humor metszetében él. Saját mitológiájuk szerint „évszázadok óta újra és újra találkoztak – boszorkányüldözések, kolostorok, tisztítótűz – a szokásos”, ahogy szarkasztikusan mondják. A projekt eredete egyszerre mitikus és nyers: hagyatékuk a VHS-korszak mágnesességéből, a kazetták zajából és a ’90-es évek tiltott vizuális világából táplálkozik.

A mai elektronikus zene steril, kategóriákhoz igazított világával szemben a CORPSESHOCK a káoszt választja. A trió szerint „minden sima, minden biztonságos”, miközben ők olyan fellépéseket hoznak, amelyek inkább rituálék, mint klubshow-k. Az új kislemez, a „Club Flesh” ezt a hozzáállást viszi csúcsra: a zenét „techno-szertartásként” írják le, amely a szex, snuff és VHS-delírium furcsa határmezsgyéjén mozog. A rave-kultúrát ma szerintük túlzottan kifényezik – ők viszont „nem legyezgetnek, hanem vétkeznek”, ahogy fogalmaznak.

A dal alapját a GRIZZ darkwave slágerének egy mintája adja: „mintha egy őrült hívás lenne az alvilágból”. A trió erre épített zúzós dobokat, acid-hangokat és felpörgetett tempót, miközben a stúdiómunka fokozatosan őrületbe csapott át. A track klipjét egy elhagyatott bevásárlóközpontban forgatták, neonfényben, pincék közt, liminális horrorral átitatva – saját bevallásuk szerint „végre egy hely, ahol senki sem zavar”.

A három karakter – Dr. Satan, Mina Harker és Corpsi – nem szerep, hanem egy közös mitológia része. Egy diszfunkcionális „család”, amely egyszerre ironikus, szenvedélyes és spirituálisan zavarba ejtő. A korábbi, melankolikus „In Heaven” után a „Club Flesh” a trió extrovertált, excentrikus oldalát mutatja, de továbbra is megvannak azok a rángatózó szintik, diszharmóniák és horror-popkulturális utalások, amelyek összekötik a két világot.

Hangzásuk nem műfajok szerint építkezik, hanem energiákból. A hard-techno a bőr, az industrial a textúra, a hyperpop, drum & bass és filmscore pedig olyan összetevők, amelyek távol tartják a sablonokat. Valójában soha nem hangzanak kétszer ugyanúgy, és egyik playlist-kategóriába sem illeszkednek – helyette egyetlen vörös fonalat követnek: a CORPSESHOCK állandó, vibráló őrületét.

A vizualitás náluk éppoly fontos, mint a zene. A ’90-es évek VHS-esztétikája, a tiltott videóéjszakák, a rossz minőségű, de annál élőbb képi világ határozza meg munkáikat. Ők a „karcolás a lakkon”, a zavar a frekvencián – és ez a tudatos esztétika tartja életben azt a nyers, szennyezett energiát, amely ma gyakran hiányzik a mainstream elektronikus zenéből.

A CORPSESHOCK küldetése a kiszámíthatatlanság és a sötétség átélése. Aki belép a világukba, valamit biztosan itt hagy – vagy magával visz. „Ez a világ elég komoly. Nálunk elveszíthetik a félelmeiket” – mondják. A „Club Flesh” pedig ennek az érzésnek a legtisztább, legvadabb lenyomata: horror, humor és hedonizmus egyetlen, mindent felforgató energiában. Aki egyszer átéli, lehet, hogy már nem ugyanaz tér vissza.