Dave Seaman közel negyven év után készítette el első szólóalbumát

Dave Seaman azok közé a brit DJ-k közé tartozik, akiknek pályája gyakorlatilag végigkísérte az elektronikus tánczene modern történetét, saját szóló előadói albuma azonban eddig nem volt. Közel négy évtized után ez változik meg a Mirrorball Sleaze-zel, amelynek címadó darabja szeptember 11-én jelent meg a Steve Parryvel közösen vezetett Selador kiadónál. 

A kislemezcsomag rögtön három különböző nézőpontból mutatja meg ugyanazt az alapanyagot. Seaman 6:18-as 12" Club Mixe mellett ott van a 2:38-as, ütemek nélküli Freedrumapella, valamint Christian Smith és D-SHIFT 6:15-ös remixe. Utóbbi a Tronic környezetéből érkező páros jóval direktebb, basszusvezérelt peak-time értelmezése; a digitális boltok 124 BPM-es progressive house-ként kategorizálják. 

A három verzió közül a Freedrumapella árul el talán a legtöbbet arról, hogy Seaman miért nem egyszerű klubkislemezként kezeli a projektet. A dobok eltávolításával a szám atmoszférikus, szinte ambient darabbá változik, amely inkább egy hajnal utáni chill-out szobában vagy egy összefüggő album dramaturgiájában találja meg a helyét. Maga a kiadó is Seaman klasszikus Back to Mine világával állítja párhuzamba ezt a változatot. 

A saját klubmix már másképp használja ugyanezt az érzelmi alapanyagot. Borongós és euforikus egyszerre, ezért nyitó- és záródarabként is elképzelhető egy hosszabb DJ-szettben. Christian Smith és D-SHIFT verziója ezzel szemben jóval határozottabban célozza a csúcsidőt: a dallami motívumokat feszesebb ritmikai keret és erőteljesebb riffek közé szorítja. A remix már Christian Smith friss Selador Sessions mixében is helyet kapott. 

A Mirrorball Sleaze azonban nemcsak hangulatában néz vissza. Seaman tudatosan megidézi benne 2015-ös Strobelight Symphony című számát, amely maga is a Superstars of Rock kilencvenes évekbeli zenéjéből merített – abból a korszakból, amikor Seaman Stress Recordings kiadója a brit progressive house egyik fontos műhelye volt. A mostani produkció mégsem régi felvételek újracsomagolása: az elemeket újraalkották, hogy a múltbeli utalás egy mai produkció részeként működjön. 

Ugyanez az elv szervezi a készülő albumot is. A Selador szerint az LP új és régebbi felvételekből áll, amelyeket kifejezetten ehhez a projekthez készítettek, módosítottak vagy újragondoltak. A cél tehát nem egy „best of” összeállítás, hanem annak megmutatása, hogyan vezetnek egymásba Seaman pályájának különböző korszakai az acid house időszakától a mai klubzenéig. 

Ez különösen érdekes egy olyan DJ-nél, akinek neve sokáig inkább a szelekcióval, a mixalbumokkal és a klubkultúra közvetítésével kapcsolódott össze. A Global Underground-sorozatban készített mixei, a Stress Recordings körüli munkája, majd később a Selador mind azt mutatták, hogy Seaman pályáján a kurátori gondolkodás legalább olyan fontos volt, mint a saját produkció. A Mirrorball Sleaze ezt a közel negyvenéves tapasztalatot próbálja először klasszikus előadói albumformába rendezni.

A lemezből már a fizikai kiadás szerkezete is sokat elárul. A limitált vinylverzió 11 számot tartalmaz, két folyamatosan összefűzött zenei ívre rendezve az A és B oldalon. Ez jóval közelebb áll egy gondosan felépített DJ-mix dramaturgiájához, mint egymástól független kislemezek egyszerű sorozatához – vagyis Seaman még saját első albumán sem próbálja levetkőzni azt a gondolkodásmódot, amelyből a karrierje felépült. 

Egy fontos dátumot ugyanakkor érdemes pontosítani: a teljes Mirrorball Sleaze nem novemberben, hanem 2026. október 30-án jelenik meg a Seladornál. A limitált, dedikált vinyl már előrendelhető, míg a címadó kislemez három változata szeptember 11-től digitálisan is elérhető. 

Harmincnyolc évnyi DJ-zés után Seaman első szólóalbuma így kevésbé tűnik megkésett debütálásnak, mint egy hosszú pálya tudatos újrarendezésének. A Mirrorball Sleaze nem lezárni akarja a történetet, hanem megmutatni, hogy ugyanazok az ötletek hogyan változhatnak meg, amikor három évtizeddel később ismét felkapcsolják fölöttük a diszkógömböt.