Mikortól árt a magány a fiatal felnőttek mentális egészségének?

Az elmúlt években gyakran hangzott el a fiatal felnőttek felé irányuló megnyugtatás: „nyugodj meg, minden rendben van”. Egy friss, átfogó kutatás szerint ez bizonyos életkorig valóban igaz, később azonban már nem feltétlenül állja meg a helyét.

A Zürichi Egyetem kutatói a Journal of Personality and Social Psychology folyóiratban publikált tanulmányukban közel 17 400 német és brit fiatalt követtek nyomon a tinédzserkortól egészen a húszas évek végéig. Arra keresték a választ, mikor válik az egyedüllét valódi kockázattá a mentális egészség szempontjából.

Az eredmények elsőre meglepőek. 16–17 éves korban szinte nincs különbség az egyedülállók és a párkapcsolatban élők mentális állapota között. Ebben az életszakaszban a legtöbben még a szülői házban élnek, stabil szociális közeg veszi őket körül, így az egyedüllét önmagában nem jelent problémát.

A fordulópont 18 éves kor körül érkezik el. Ekkortól az egyedülálló fiatal felnőttek körében lassú, de következetes csökkenés indul meg az életelégedettségben, szemben azokkal, akik párkapcsolatot alakítanak ki. A változás eleinte alig észrevehető, de nem áll meg: addig folytatódik, amíg tartós kapcsolat nem jön létre.

A kutatók szerint 19 éves kortól a magány már valós mentális kockázatot jelent, és ez a hatás a húszas évek során fokozódik. 24 éves korra az egyedüllétből fakadó magányérzet eléri a csúcspontját, miközben az általános elégedettség tovább csökken.

A depresszív tünetek valamivel később és kevésbé egyértelműen jelennek meg. A különbségek nagyjából 23 éves kor körül válnak láthatóvá, ami arra utal, hogy először a magány és az elégedetlenség erősödik fel, majd csak ezt követi a szélesebb érzelmi megterhelés. Idővel egy ördögi kör alakulhat ki, ahol a tartós egyedüllét tovább rontja az általános jóllétet.

A kutatás ugyanakkor nem pesszimista kicsengésű. A párkapcsolatoknak egyértelmű védőhatásuk van. Az első komoly kapcsolatok azonnali és tartós javulást hoznak: nő a boldogság, csökken a magányérzet, és ez a pozitív hatás még a kapcsolat megszakadása után is kimutatható, akár 29 éves korig.

Fontos árnyalat, hogy az egyedüllét nem katasztrófa. A tanulmány szerint a különbségek következetesek, de nem szélsőségesek. Ugyanakkor az optimális mentális egészség szempontjából egyértelműen előnyt jelent, ha az ember megosztja az életét valakivel – akár rövidebb időre is.

A kutatás üzenete egyszerű, mégis súlyos: nem az számít, hogy valaki „le van-e maradva”, hanem az, hogy a tartós magány a húszas években már nem semleges állapot. Az érzelmi kapcsolódás nem luxus, hanem alapvető mentális erőforrás ebben az életszakaszban.