Az Elbow teljes egészében eljátssza az Asleep In The Backet

Novemberben három estére eltűnik az Elbow elmúlt huszonöt éve. A manchesteri O2 Ritz színpadán újra az a zenekar áll majd, amely két elbukott lemezszerződés után, dacosan és fáradtan készítette el az Asleep In The Backet.

Az együttes november 20-án, 21-én és 22-én teljes egészében eljátssza 2001-es debütáló albumát, a műsort pedig a korszak B-oldalaival és ritkaságaival egészíti ki. Guy Garvey szerint tudatosan nem jubileumi turnét szerveztek: olyan alkalmakat akartak, amelyek nem ismételhetők meg estéről estére különböző városokban.

„Meg kellett jelölnünk a huszonöt év múlását, de nem akartunk Asleep In The Back-turnét” – mondta. „Azt szerettük volna, hogy akik ott lesznek, tényleg huszonöt évet utazzanak vissza az emlékeikben.”

A terv eredetileg egyetlen koncert volt. Ez azonban Garvey szerint idővel „fukarságnak” érződött: túl kevés lehetőséget adott volna a rajongóknak, és magának a zenekarnak is ahhoz, hogy rendesen belemerüljön a korszakba. Így lett az egyszeri estéből háromnapos manchesteri rezidencia.

A Ritz ehhez jóval több hangulatos helyszínnél. Az Elbow történetéhez régóta hozzátartoznak a város kisebb, sötétebb koncerttermei, ahol a zenekar dalainak apró rezdülései nem vesznek el egy aréna méreteiben. A helyhez egy 2020-ban kiadott akusztikus koncertlemez is köti őket, most azonban nem újraértelmezni, hanem teljes egészében felidézni akarják az első album világát.

Az Asleep In The Back huszonöt évvel ezelőtt sem úgy hangzott, mint egy magabiztosan felépített zeneipari bemutatkozás. Inkább olyan volt, mint egy lemez, amelynek készítői már a debütálásuk előtt túl sokat láttak abból, hogyan tud szétesni körülöttük egy karrier.

Az Elbow két kiadói szerződést is elveszített közvetlenül azelőtt, hogy az áttörés közelébe került volna. Az Islandnél Steve Osborne, a Happy Mondays producere irányításával már elkészült egy albumváltozat, a Universal felvásárlása után azonban a kiadó ejtette a zenekart, az anyag pedig a fiókban maradt.

A következő nekifutásnál már nem sok türelem maradt bennük a zeneipar iránt. A dalok jelentős része átalakult, a végleges felvételeken pedig Ben Hillier dolgozott velük, aki később a Blur és a Depeche Mode lemezein is meghatározó produceri kézjegyet hagyott.

Ez a feszültség nem hangos kitörésekben jelent meg az albumon. Éppen ellenkezőleg: az Asleep In The Back legnagyobb erejét a lassúsága, a borongós tere és a visszatartott érzelmei adták. Az Any Day Now hosszú orgonás nyitánya például Garvey szerint tudatos válasz volt mindarra, amit addig a kiadóktól hallottak.

A hozzáállás egyszerű volt: nem érdekli őket, mit vár tőlük az iparág, hagyják a dalokat a saját tempójukban kibomlani.

Ez a türelem lett az Elbow egyik legfontosabb zenei tulajdonsága. A Newborn, a Powder Blue vagy a Scattered Black And Whites nem siet a refrén felé, és nem próbálja néhány másodperc alatt elmagyarázni magát. A hangszerek lassan kerülnek a helyükre, Garvey pedig úgy énekel fölöttük, mintha egy félig üres kocsmaasztalnál mesélne valamit, amit csak egyszer akar kimondani.

A V2 gondozásában végül 2001 májusában megjelent album a brit lista 14. helyéig jutott, és meghozta az Elbow első Mercury Prize-jelölését. A díjat abban az évben PJ Harvey nyerte a Stories From The City, Stories From The Sealemezzel. Az Elbow hét évvel később, a The Seldom Seen Kiddel kapta meg az elismerést.

A korabeli kritikák már a debütálásnál Manchester első igazán nagy millenniumi albumát látták a lemezben. Az összehasonlításokban gyakran előkerült a Radiohead, az Asleep In The Back azonban nem egy másik zenekar árnyékában maradt érdekes. Már ott volt benne az Elbow későbbi világa: a hétköznapi részletekből felépített érzelem, a lassan szétnyíló hangszerelés és Garvey különös képessége arra, hogy egy személyes emléket közös élménnyé alakítson.

A három Ritz-koncert nem lezárás lesz. Garvey már az Audio Vertigo folytatásán gondolkodik, amelyhez a David Bowie életművéből épített londoni immerzív kiállítás is adott ötleteket. A zenekar tehát nem akar beleragadni 2001-be.

Előbb azonban visszamegy oda. Nem azért, hogy hibátlanul újrajátssza a múltat, hanem hogy huszonöt év távolságából kiderüljön, mennyi maradt meg abból a dacból, amelyből az egész Elbow megszületett.