Először az EDC Las Vegason – így látta egy rave-veterán

Több mint tíz év rave-élmény és három év zenei alkotás után idén végre eljutottam arra a fesztiválra, amit mindig is kihagytam: EDC Las Vegas. Talán túl mainstreamnek gondoltam. Vagy túl nagynak. Én inkább a „kicsi, de arty” fesztiválokat kerestem, ahol az átalakulás legalább annyira fontos, mint a lineup. De valami mégis megváltozott, és nyitott szívvel vágtam neki az útnak.

Amit ott találtam, az egy sokkal árnyaltabb élmény volt, mint amit vártam. Előítéleteim voltak – a jegyárak, a méret, a hype. Aztán ott találtam magam Tokió méretű hangfalrengeteg közepén, egy olyan közösségben, ahol mindenki türelmes, udvarias, és még elnézést is kér, ha meglök. PLURR? Teljes valójában.

A fesztivál mérete brutális – fizikailag és emberileg is. Első ránézésre nem tűnt nagynak, de amint beléptem a színpadok, installációk és sétányok kavalkádjába, leesett az állam. A YeeDC!, a múltidéző Memory Lane, és az ikonikus gólyalábasok csak a kezdet volt. Idén bemutatták a történelmi 16. színpadot is – ami elképesztő teljesítmény egy már így is zsúfoltnak tűnő pályán belül úgy, hogy mégsem volt zsúfoltság.

Ami igazán meglepett, az az, hogy az EDC Las Vegas nem vesztette el emberi arcát – az Insomniac érezhetően tartja magát az eredeti ethoszhoz, és olyan rave-erek járnak ide, akik valóban a zene és a közösség miatt jönnek, nem csak az Instagram miatt.

A produkció pedig? Lélegzetelállító. A Kinetic Field minden évben új témát kap, és most is monumentális volt. Az éjszakai tűzijátékok, drónshow-k és fények elvitték a show-t. Ugyanakkor volt pár meglepően gyenge pont is: több színpadon hiányoztak a vizuális kiegészítők, például a LED monitorok. Ilyen árak mellett ez minimum elvárás lenne.

A szettidők hajnalig tartottak, ami más fesztiválokhoz képest szokatlan – de ha egyszer elindulsz, nincs visszaút. Az RV parkoló viszont komoly pozitívum volt: tiszta zuhanyzók, angol WC, és kellemes nyugalom reggelre – ami nem kis dolog egy háromnapos, nonstop bulinál.