A remény logikája: miért nem irracionális hinni a holnapban

A remény kérdése régóta megosztja a filozófusokat. Van, aki szerint a remény – legyen szó nagy, életfordító vágyakról vagy egészen hétköznapi dolgokról – logikailag védhetetlen. Ha a jövő már eleve eldöntött, akkor mit is jelent remélni bármit? Mi értelme várni a napsütést, a jó hírt vagy akár azt, hogy a kedvenc gabonapelyhünk ott lesz a polcon?

A vita gyökere a jövőről tett állítások természetében rejlik. Az úgynevezett szemantikai örökkévalók szerint az olyan mondatok, mint hogy „holnap esni fog”, már most igazak vagy hamisak. A jövő eseményei ebben az értelemben örök igazságként léteznek, függetlenül attól, hogy mi mikor tapasztaljuk meg őket. Ha így van, akkor a remény – ebben a keretben – valóban furcsának tűnik: miért remélni olyasmit, ami már eldőlt?

Csakhogy ez a gondolatmenet gyorsan ellentmondásba fut. Ha egy jövőre vonatkozó állítás már ma igaz, akkor annak, aki reménykedik benne, a reménye elvileg már most teljesült. Mire azonban a várt esemény valóban bekövetkezik – például kisüt a nap –, a jövőre vonatkozó állítás megszűnik jövőbelinek lenni, így a remény technikailag épp akkor veszíti el értelmét, amikor beteljesülne. Ez a következtetés nemcsak életszerűtlen, hanem nyilvánvalóan szembemegy a mindennapi tapasztalatainkkal.

Ezen a ponton lép be Jakub Węgrecki, aki friss tanulmányában azt állítja: a probléma nem a reményben van, hanem abban, ahogyan egyes filozófiai rendszerek definiálják. Węgrecki szerint a remények nem elvont, időtlen igazságok révén teljesülnek. Sokkal egyszerűbb – és emberibb – módon működnek.

Az ő értelmezésében egy remény akkor teljesül, amikor a remélt esemény ténylegesen bekövetkezik. Ha napsütéses délutánt remélsz, és valóban kisüt a nap, akkor a reményed beteljesült. Nem azért, mert egy elméleti állítás már korábban igaz volt, hanem mert a valóság igazolta a várakozásodat. Nincs szükség távoli, absztrakt hipotézisekre ahhoz, hogy értelmet adjunk ennek az élménynek.

Ez a megközelítés megnyugtatóan józan. A reményt visszahelyezi oda, ahová ösztönösen is tartozik: a tapasztalat szintjére. A vágyaink – legyenek kicsik vagy nagyok – nem logikai játszmák, hanem időben kibomló események. Vagy megtörténnek, vagy nem. És ha megtörténnek, akkor a reményünk igenis értelmet nyer.

Węgrecki gondolata emlékeztet arra, hogy néha nem a fogalom hibás, hanem a túlzottan bonyolult szabályrendszer, amellyel leírni próbáljuk. A remény nem irracionális luxus, hanem az emberi gondolkodás egyik legelemibb formája – és nincs szüksége filozófiai trükkökre ahhoz, hogy igazoljuk a létjogosultságát.