Magány ellen: egyedül a vízpartra – kutatás cáfolja a közhelyet

A magányt évek óta közegészségügyi válságként emlegetik, a bevett recept pedig az volt: menjünk ki többet, úgyis belefutunk másokba, beszélgetés lesz belőle, és kész. Egy friss, a Health & Place folyóiratban megjelent tanulmány viszont árnyalja ezt az elképzelést. A Mjøsa, Norvégia legnagyobb tava környékén élő 2 544 embert kérdeztek meg arról, milyen gyakran vannak a vízen vagy a part mentén, és mennyire érzik magukat magányosnak. A társas érintkezésre építő magyarázat – hogy a szomszédokkal való összefutás vagy egy csoportos evezés a lényeg – nem állta ki a próbát. A kevesebb magányérzettel az mutatott kapcsolatot, hogy az emberek mennyire érezték magukat kötődőnek a természethez és magához a helyhez. A legerősebb hatásról pedig azok számoltak be, akik egyedül végeztek tóparti tevékenységeket. Researchers Sindre Cottis Hoff (Norwegian University of Science and Technology) és Helga Synnevåg Løvoll (Volda University College) szerint a magányos jelenlét mentális teret nyit arra, hogy tényleg észrevegyük a környezetet, ne pedig a társaságunkra figyeljünk. Nem mindegy, hogy a víz mellett sétálunk, vagy a víz mellett sétálunk, miközben figyelünk is rá. Nem minden egyedüli szabadtéri program hat ugyanúgy. A part menti séta, a „vízparti élet élvezete” és a jégen való gyaloglás mutatta a legerősebb kapcsolatot a természethez fűződő kötődéssel. Ezzel szemben a part menti testedzés a kilenc vizsgált aktivitás közül a leggyengébb eredményt hozta. A kutatók értelmezése szerint azok a tevékenységek erősítik a helyhez való viszonyt, amelyek érzékszervi jelenlétet és esztétikai befogadást igényelnek, míg az edzés inkább befelé, a teljesítményre fókuszál. A háttérben komoly társadalmi sürgetés áll. A tanulmány által idézett World Happiness Report szerint 2023-ban a fiatal felnőttek 19 százaléka mondta, hogy nincs senki, akire szociális támaszként számíthatna – ez 39 százalékos növekedés 2006-hoz képest. A magányt depresszióval, szív- és érrendszeri betegségekkel, demenciával és korai halálozással kötik össze, miközben a többnyire szervezett társas interakcióra építő beavatkozások eddig gyenge eredményt hoztak. A szerzők a korlátokat is hangsúlyozzák: megfigyeléses vizsgálatról van szó, így az ok-okozat nem bizonyítható egyértelműen – lehet, hogy eleve a magányosabbak keresik a természetet. És az egyedüllét sem csodafegyver: túl sok belőle kockázatos lehet. Mégis üdítően egyszerű üzenettel zárul a kép: találj egy helyet, ami számít neked, menj oda egyedül, és tényleg nézz körül.