Overmono – Pure Devotion: amikor a véletlenből születik a legjobb hangzás

Az elektronikus zenében ritkán hallani olyan lemezt, amely egyszerre ennyire precízen megtervezett és ennyire nyitott a véletlenre. Az Overmono új albuma, a Pure Devotion pontosan ilyen. Ed és Tom Russell nem a tökéletességet keresték, hanem azokat a pillanatokat, amikor egy gép hibázik, egy effekt túlvezérlődik, vagy egy felvételi trükk váratlanul új irányba fordítja a zenét.

Már a borító is sokat elárul a lemez világáról. A két dobermann nem pusztán látványos vizuális elem, hanem a hűség szimbóluma – annak a kötődésnek a metaforája, amely végigvonul az albumon, legyen szó egymásról, a zenéről vagy a múlt inspirációiról.

A Pure Devotion nagy része Izland elszigetelt tájain született. A Russell testvérek tudatosan minimalista felszereléssel dolgoztak: mindössze két szintetizátort és egy effektprocesszort vittek magukkal. A korlátozás nem akadály, hanem kreatív hajtóerő lett, amely arra ösztönözte őket, hogy minden hangot új szemszögből közelítsenek meg.

A lemez egyik legizgalmasabb vonása, hogy a hetvenes és nyolcvanas évek analóg hardvereit nem nosztalgikus díszletként használja. Ezek az eszközök a modern elektronikus produkció szerves részévé válnak, miközben a duó tudatosan feszegeti a hagyományos stúdiómunka határait. Inspirációként olyan különc felvételi módszerek szolgáltak, mint amelyeket a legendás producer Sylvia Massy is előszeretettel alkalmaz, de a háttérben ott húzódik Simon Reynoldsmeghatározó post-punk kötete, a Rip It Up and Start Again is.

A nyitódal, a Lockup rögtön kijelöli az album irányát. A birminghami Fast Relief What A Waste című dalának mintájából kiindulva nyugtalan, folyamatosan mozgó hangképet épít, ahol torz dobok, vokáltöredékek és duzzadó szintetizátorok feszülnek egymásnak.

Ezt az energiát viszi tovább a Slowmotion, amely játékos hangdizájnjával szinte folyamatosan kizökkenti a hallgatót. A váratlan hangok és rajzfilmszerű effektek ellenére a dal sosem veszti el a ritmikai fókuszát.

Az album közepén azonban visszavesz a tempóból. A Mialon és különösen a Barum sokkal visszafogottabb, mégis rendkívül részletgazdag világot nyit meg. Utóbbi lebegő vokáljai és finoman pulzáló basszusa akár egy Kelela-albumon is természetesnek hatnának.

A Barum egyik legérdekesebb részlete egy szinte véletlenül felfedezett felvételi technikából született. Ed Russell két próbam mikrofont tartott közvetlenül az arca elé, hogy a bőrről visszaverődő hangokat is rögzítse. Ez az alig érzékelhető réteg különös közelséget ad a felvételnek, amit hagyományos stúdiómódszerekkel nehéz lenne reprodukálni.

A testvérek máskor sem a kényelmes megoldásokat választották. Dobgépeket küldtek át egy Marshall gitárerősítőn, sőt egy régi vasútállomási hangszórón is, hogy a hangzás kopott, mégis meleg karaktert kapjon.

A lemez legmerészebb kísérlete talán az Adre, ahol a túlvezérelt, fordított reverbek és széteső akkordok addig terhelnek egy olcsó Behringer effektet, amíg az gyakorlatilag meghibásodik. Az eredmény nem technikai baki, hanem az album egyik legizgalmasabb hangszíne – tökéletes példája annak, amikor a véletlen fontosabb szerepet kap, mint az előre megírt terv.

Mindezek ellenére a Pure Devotion nem válik öncélú technikai demonstrációvá. Az album érzelmi középpontját a Knight in Shining Prada adja, amelyben John Joseph Holt beszélt szólamai a testvériségről, az összetartozásról és az emberi kapcsolatok erejéről mesélnek, miközben a háttérben meleg, analóg szintetizátorok lüktetnek.

A Pure Devotion nem azért működik, mert régi gépeket használ, és nem is azért, mert szándékosan feszegeti a stúdiószabályokat. Hanem azért, mert az Overmono minden kísérletezés mögött végig szem előtt tartja a dalokat. Ez a lemez egyszerre tiszteleg a múlt előtt és mutat új utakat a jelen elektronikus zenéjének – ritka egyensúllyal ötvözve a technikai kíváncsiságot és az emberi érzékenységet.