Nem minden párkapcsolat sorsszerű – és ezt sokan már be is ismerik

Általában nem azzal a kérdéssel ébredünk, hogy a párkapcsolatunk sorsszerű-e. Sokkal inkább azon akad meg a gondolat, hogy ki felejtette el kivinni a szemetet. Mégis, a lélektárs gondolata sok kapcsolatban ott lebeg a háttérben, főleg akkor, amikor az együtt töltött évek alatt a kezdeti szenvedély csendesebb, kiszámíthatóbb formát ölt.

Egy friss, a Talker Research által készített felmérés szerint ez az érzés korántsem ritka. Az amerikai felnőttek közül minden ötödik úgy gondolja, hogy a jelenlegi partnere nem a lélektársa. A kutatásban 2000 embert kérdeztek meg, közülük 1279-en élnek párkapcsolatban. Ebben a körben 80 százalék vallotta azt, hogy a párja „az igazi”, míg 20 százalék nem érez ilyen bizonyosságot.

A számok mögött azonban nem feltétlenül kiábrándultság húzódik meg. A felmérés rávilágít arra is, hogy a „lélektárs” fogalma nagyon eltérően él az emberek fejében. Van, akinek a sorsszerűség, az erőfeszítés nélküli összhang jelenti, mások számára inkább a bizalom, a közös értékrend és az a tudatos döntés, hogy nap mint nap ugyanazt az embert választják, akkor is, ha az élet nem egy romantikus film forgatókönyve szerint alakul. A kutatás nem kérdezett rá a fogalom pontos jelentésére, így teret hagyott azoknak is, akik elkötelezettek, de nem éreznek kozmikus bizonyosságot.

A felmérés egyik kellemetlenebb eredménye szerint a kapcsolatban élők 16 százaléka azt mondta, hogy van valaki az életében, akire lecserélné jelenlegi partnerét, ha az romantikus érdeklődést mutatna. Ez nem feltétlenül árul el menekülési szándékot. Sokkal inkább azt mutatja, hogy az emberek észlelik a kísértést, és tudatosan döntenek arról, milyen határokat nem lépnek át.

Adam Horvath, a Personal Psychology klinikai pszichológusa szerint ez a jelenség emberi. „Emberek vagyunk. A vonzalom nem kapcsol ki attól a pillanattól, hogy kimondjuk: téged választalak” – fogalmazott. Hangsúlyozta, hogy más iránt érzett vonzalom felismerése önmagában nem tesz senkit rossz partnerré, és nem jelenti azt sem, hogy a kapcsolat kudarcra van ítélve. Inkább annak jele, hogy valaki figyel a saját belső folyamataira.

A problémák akkor kezdődnek, amikor a vonzalom menekülési útvonallá válik. Horvath szerint ilyenkor gyakran nem egy másik ember hiányzik, hanem egy érzés: az újdonság, a játékosság vagy az izgalom. Amikor a valós partnert egy idealizált fantáziával hasonlítjuk össze, az sokszor inkább a kapcsolat nyomáspontjait jelzi, nem pedig azt, hogy „rossz emberrel” élünk együtt.

A kutatás nemi különbségeket is kimutatott. A nők kissé nagyobb arányban mondták, hogy a párjuk nem a lélektársuk, míg a férfiak gyakrabban vallották, hogy egy adódó lehetőség esetén elhagynák a partnerüket valaki másért. Az ezredfordulós generáció bizonyult a leginkább hajlamosnak hinni a lélektársak létezésében, ami nem meglepő egy olyan korosztály esetében, amely romantikus vígjátékokon és idealizált szerelmi történeteken nőtt fel.

Mindez összességében nem válságképet fest. Sokkal inkább azt mutatja, hogy az emberek próbálják egyensúlyba hozni a romantikus ideálokat a felnőtt élet valóságával, és időnként képesek kimondani: a kettő nem mindig esik tökéletesen egybe. És talán éppen ez az őszinteség ad stabilabb alapot egy kapcsolathoz, mint bármilyen sorsszerű címke.