A Dekmantel RADAR zárónapján nem a headlinerek vitték el a show-t

A Dekmantel tizenkettedik kiadása július 29. és augusztus 2. között zajlott Amszterdamban, minden korábbinál nagyobb, több mint 160 fellépőt felvonultató programmal. A fesztivál ezúttal az Amsterdamse Bos mellett a város több ikonikus helyszínére is kiterjesztette a programot: a nyitókoncertnek az Oude Kerk adott otthont, először került be a Paradiso és a Melkweg is a fesztivál térképére, a RADAR pedig július 31. és augusztus 2. között ismét az erdőben működött. A három nap egyik fontos tanulsága éppen az volt, hogy a színpad súlyát nem feltétlenül az adja, hány nagy név szerepel a programban.

A RADAR idei felállása papíron könnyen elvitte volna ebbe az irányba a figyelmet. Skrillex fesztiválpremierje önmagában komoly húzónév volt, mellette Juan Atkins, Objekt, Ben UFO, CCL, Nørbak & Surgeon, Wata Igarashi, Rene Wise és több más meghatározó előadó kapott helyet. A fesztivál külön kiemelt back-to-back felállásában Ben UFO, Objekt, Call Super és Pariah találkozott, miközben a RADAR egészét úgy építették fel, hogy a már ismert nevek mellett a kortárs underground különböző rétegei is megjelenjenek.

A zárónap mégis más irányba vitte el a hangsúlyt. Verraco kora este nagyjából egy órában olyan stílusokat mozgatott egymás mellett, amelyek önmagukban könnyen széteső műsort eredményezhetnének: grime, future bass, latin clave, UK garage és big beat került egymás mellé, a váltások azonban nem törték meg a lendületet. A kolumbiai producer eleve olyan hangzással dolgozik, amelyben a techno, a latin ritmusok, a hyper-electronica és a basszuszene találkozik, ezért az eklektikusság nála nem különálló blokkok sorozata, hanem egyetlen folyamként működik.

Aztán jött a brit underground, és a nap karaktere egyértelműen megváltozott. Mala és Sir Spyro olyan energiát hozott a RADAR-ra, amely nem a fesztivál legnagyobb nevére épített, hanem arra a zenei nyelvre, amelyből a két előadó érkezik. A dubstep, a grime és a basszuszene londoni öröksége itt nem háttéranyagként jelent meg, hanem közvetlenül a tánctér működését határozta meg. A szettben az volt az igazán erős, hogy nem kellett hozzá külön magyarázat: a közönség reakciója gyorsan megmutatta, működik-e az adott irány.

Ez különösen érdekes egy olyan fesztiválon, amely évről évre egyre szélesebbre húzza a saját határait. A Dekmantel 2026-ban már nemcsak a három erdei napra épített: az Into the City programmal a városi helyszínek kerültek közelebb a fesztiválhoz, az At Dawn pedig három, egyenként tizenkét órás napot adott az Amsterdamse Bos programjához. A reggeli sorozat összesen 36 órányi zenét jelentett, és olyan neveket is behozott a RADAR környezetébe, mint Jeff Mills a STARGATE projekttel vagy DJ Sprinkles a Deeperama koncepciójával.

A reggeli program beemelése azért is fontos, mert ezzel a RADAR már nem egyszerűen egy háromnapos színpad lett, amely délutántól estig működik. A nap különböző szakaszai saját zenei logikát kaptak, miközben ugyanaz a helyszín maradt a közös pont. A Dekmantel ezzel lényegében azt a klubkultúrából ismert gondolatot vitte ki az erdőbe, hogy a zene nem feltétlenül egyetlen csúcsidős blokkban értelmezhető. A hosszú időtartam, a lassú építkezés és a kevésbé kiszámítható párosítások ugyanúgy részei lehetnek a fesztivál dramaturgiájának.

Ebben a környezetben a nagy nevek jelenléte sem vált fölöslegessé. Skrillex önálló RADAR-szettje, valamint az RHR-rel közös fellépése ugyanúgy része volt annak a széles spektrumnak, amelyet a fesztivál felrajzolt. A különbség inkább az, hogy a zárónap megmutatta: egy ilyen programban a közönség figyelme nem automatikusan a legnagyobb névhez kötődik. Ha egy kisebbnek számító fellépő pontosan érzi, milyen energiára van szüksége a tánctérnek, könnyen ő válhat az adott nap emlékezetes pontjává.

A RADAR idei kiadása ezért végül kevésbé a headlinerek versenyéről szólt, mint arról, mennyire erős tud lenni egy olyan színpad, amelynek identitását maga a szcéna építi fel. A több mint 160 fellépős Dekmantel-programban bőven akadtak világsztárok, de a három napos erdei jelenlét akkor működött igazán, amikor az előadók nem a nevükkel, hanem a saját zenei nyelvükkel töltötték meg a teret. A zárónapon Mala és Sir Spyro ezt különösen világosan megmutatta: a RADAR súlyát nem a plakát legnagyobb betűi adták, hanem az, ami a hangfalak előtt történt.