Richie Hawtin a rave-ről, a CLOSE-ról, a szaké szeretetéről és az első lemezjátszójáról

A kanadai producert aligha kell bemutatni bárkinek is, aki legalább érintőlegesen is hallott már a techno zenéről. Bár Hawtin a szettjeit nagyobbnál nagyobb színpadokon adja elő, soha nem távolodott el igazán az undergroundtól, az ő célja inkább az, hogy a korai rave korszakhoz hasonlóan egyre közelebb hozza magához a közönséget. Ehhez mindig talál egy új előadásmódot, köszönhetően azoknak a kreatív embereknek, akikkel körülveszi magát. 

Az elmúlt években számtalan újságíró írta le úgy a dj-ket, mint korszakunk új rock sztárjait. Bár a kijelentés nem teljesen megalapozatlan, ugyanis óriási fesztiválokat töltenek meg a rajongók, hogy lássák a színpadokon kedvencüket, és hogy egy emberként emeljék a magasba a kezüket a kedvenc daloknál, Richie Hawtin egyike azoknak, akik tiszteletteljesen tiltakoznának a megállapítás ellen. Hawtin karrierje során végig hű maradt az underground gyökereihez, miközben innovatív megoldásaival folyamatosan meg tudott újulni a live előadásaiban.

Kanada egyik legdélibb pontján, Windsorban nőtt fel, ami éppen Detroittal határos, így elég gyakran átugrott az Egyesült Államokba, hogy saját maga is részt vegyen az éppen alakuló rave kultúra bulijaiban. Olyanak voltak rá inspiráló hatással, mint Derrick May vagy Kevin Saunderson, a Kraftwerk és a Tangerine Dream. Nem sokkal később maga is elmélyült a jövő zenéjében és a szülei pincéjében felállított keverőpulton – ami két lemezjátszóból és egy mixerből állt – elkezdett gyakorolni. Olyan jól ment neki a dolog, hogy hamarosan már a saját fellépései miatt utazhatott át Detroitba.

Már kisgyerekként is szerette a számítógépeket, amikor emellett felfedezte a korai dobgépeket, mint a Roland TR-909 vagy a 303 modelleket, Hawtin végérvényesen otthonra lelt a techno világában. Az első zenéje a korai ’90-es években jelent meg, tehetségét pedig rövid időn belül nemzetközi szinten is felismerték, köszönhetően az egyedülálló hipnotikus hangzásának. Hawtin a techno második hullámának képviselője, azon belül is a minimál egyik úttörője a Plus 8 és a M-nus kiadókkal, amiket John Acquaviva-val közösen indítottak el.

Plastikman alteregójaként is népszerűségnek örvend, az ambientbe hajló acidos techno stílussal, amit az előadáshoz kapcsolódó hipnotikus vizuál kísér. Hawtin bátran nyúl vissza a korai rave korszak érzéséhez és próbálja eltörölni a távolságot saját maga, a gépek és a közönség között, hogy utóbbiaknak felejthetetlen élményben lehessen részük. A legújabb projektje a CLOSE, amely a spontaneitás és a szinkronicitás segítségül hívásával igyekszik bemutatni a dj-zés művészetét.

- Emlékszel milyen érzés volt, amikor először mentél el egy rave buliba?
- Az első tapasztalatom ahhoz kötődik, hogy mennyire szeretem a zenét és mennyire szeretek táncolni – nem a vizuális élmény miatt mentem, vagy hogy megnézzem a dj-t. Később persze szerettem volna közelebb jutni hozzájuk, meglesni a technikájukat. Amikor a tánctéren voltam, csak próbáltam elmerülni a saját gondolataimban és a rezgésben, amely körülvett, próbáltam becsukott szemmel hipnózisba kerülni. Szeretek elveszni az olyan fajta elektronikus zenékben, amiket én is játszok, amiben nincsen vokál. A külöböző frekvenciákkal próbálom a történetemet előadni, ha jól csinálom a dolgomat, akkor az embereknek sikerül úgy elveszniük a vizuálban, hogy nem is tudnak róla. Azt akarom, hogy az emberek kicsit elvesszenek, ugyanakkor találják meg magukat a saját különleges helyükön.

- Mikor gondolkoztál először a vizuál megoldásokról az előadásaidon?
- Valószínűleg a késői ’90-es években, amikor már kinőttem a tipikus 500 fős klubokat és fesztiválokon zenéltem. Az emberek csak álltak ott, néztek téged, és akár tetszett nekik, akár nem, mégiscsak egy show volt, amit láttak. Később a 2000-es években a Contact-tel és természetesen a Plastikman Live-val megtapasztaltam, hogy milyen is szorosan együttműködni a fénydizájnerekkel.  A barátom, Ali Demirel rengeteget segített a vizuális tervezésben, amelyet a zenével együtt közösen alkottunk meg, túllépve a hagyományos stroboszkóp-színes lámpa világításokon.

Amikor a rave korai éveire gondolok, ott minden hipnotikus volt – csak egy sötét terem stroboszkóppal. Nagyon kevés vizuál volt, főként a hangzás volt a lényeges, kiegészítve néhány dologgal, ami tényleg szétcsavarta az agyadat és teljesen elvesztél a zenében. Szóval hogyan is lehet ezt túllépni és mégis hipnotikusnak maradni? Minden egyes elemnek megvan a maga értéke, de ugyanakkor egybevéve is komplexnek kell lenniük.

- Volt valami különleges dolog, ami inspirált téged, amikor megalkottad az új projektedet, a CLOSE-t?
- Az eredeti ötlet 4-5 éve fogalmazódott meg bennem. Úgy látom, hogy az egész dj-élmény vizuálisan kicsit sem inspiráló, különösen nagyobb közönség előtt. Óriási LED-falak és egy torzó, ami azonban elvész a villogó fények között. Nem számít, mennyire jó a vizuális programozás és a fényjáték, a DJ és a fesztivál esztétikája eltorzítja egymást.

Nagy élmény, ugyanakkor művészileg nem igazán elégít ki engem és nincs szinkronban semmivel. Mindezek az okok együttesen sarkalltak arra, hogy egy új showt hozzak létre, amely arra van felépítve, hogy az ember és a gép interakcióját bemutassa, hogy kicsit közelebbi betekintést nyújtson az embereknek a modern dj kreativitásába.

Mindig úgy tekintettem a dj-zésre, mint a művészet egyik ágára, a kreativitás és spontaneitás egyik extrém formájára. A CLOSE az én próbálkozásom arra, hogy segítsem megértetni az emberekkel, hogy ez a művészeti ág miként is működik: a kamerákon keresztül, a pultokat megnyitva betekintést nyújtok számukra, hogy én hogyan lépek kapcsolatba a gépekkel, amikor tízezres közönség néz éppen.

- Mi volt ez első eszközöd, amit zeneírásra használtál?
- Két évet töltöttem a szüleim pincéjében egy Numark keverővel, egy Technics lemezjátszóval és egy másik lejátszóval, ami az apámé volt, és amin nem igazán lehetett a sebességet szabályozni. Folyamatosan próbálkoztam, hogyan lehet összeilleszteni két zene ütemét egy arra nem igazán alkalmas eszközparkkal. A keverőn volt egy 5 sávos equalizer, hasonló ahhoz, amit azok a DJ-k használtak, akiket Detroitban láttam. Ezzel az eszközzel drasztikusan meg tudtál változtatni egy zenét, amit éppen játszottál. Ez nagyban inspirálta a stílusomat, amit ma is képviselek. A lemezek, amiket a kései ’80-as években szerettem, detroti techno zenék voltak. Derrick May, Kevin Saunderson, mindannyiuknak volt egy fajta futurisztikus fémes hangzása.

Emlékszem, amikor az ontarioi Londonban voltam John Acquavivánál, és volt neki egy Roland TR-909-ese. Akkorra már teljesen elmerültem a zenében, de valahogy semmi sem hangzott úgy, ahogy én akartam. Amikor bekapcsoltam a gépet, egy teljesen új zenei világ nyílt meg előttem, olyan frekvenciákkal és hangzásokkal, mint amit azok a srácok használtak Detroitban. Rögtön mondtam magamban: „Oké, ez a gép az én utam.”

- A technológia nyilvánvalóan óriási hatással volt arra, ahogyan zenéket írsz és dj-zel. Mikor kezdted beilleszteni a számítógépet a felszereléseidbe? Hogyan befolyásolta ez az előadásmódodat?
- A ’80-as években a legjobb barátaim a számítógép és a számítógépes játékok voltak. Imádtam programozni – megmondani a gépnek, hogy mit akarok, legyen az egy játék, vagy valami villódzó akármi a képernyőn. A zenélés előtt a számítógép volt az, ami inspirált arra, hogy mélyebbre ássak önmagamban. Habár maga a számítógép nem volt része a DJ-pultnak annak idején, maga a zene nagyon is gépi volt, ez volt az a zene, amely a technológia szívéből jött.

A korábbi kötődésem miatt, amikor először bekerültek a gépek a dj-pultba a kései ’90-es években – olyan eszközökkel, mint a Final Scratch – rögtön belevetettem én is magam. Mindig úgy éreztem, hogy kapcsolódok a technológiához, mindig olyan dolgokat tett lehetővé számomra, amit előtte nem gondoltam volna, hogy lehetséges. Az én hangszereim dobozok és gombok gyűjteménye, és ezek a hangszerek folyamatosan változnak. A felfedezés élménye, a „Hogyan tovább? Mi fog legközelebb megjelenni? Mit csinálok majd vele? Mi a jó és mi a rossz?” kérdések azok, amik számomra a lényeget jelentik. Ez a kihívás, ez az élvezet.

- Hogyan változott a technikád, amióta kifejlesztetted a MODEL 1 keverőt?
- Az utóbbi évtizedben egy bizonyos stílusban játszottam, ugyanolyan eszközökkel, ugyanolyan keverőn. Amikor leültem a tervező Andy Jones-szal, feltettük a kérdést: „Ha együtt dolgozunk, és létrehozunk egy új keverőt, akkor az eredmény csupán egy jobb keverő lesz, mint a többi és jobban fog szólni? Vagy megalkotunk valami teljesen újat?” Utóbbit választottuk. A filterek és az equalizer különleges elrendezésével a keverő kényszerít arra, hogy máshogyan játssz. Nem jobb vagy rosszabb, mint a többi keverő, hanem egy új alternatíva.

A kedvenc mondásom: „B****a meg, majd kitaláljuk később. Csináljuk.” Ez az, ami rengeteg projektemnél jellemző. Imádom a felfedezést és elmerülni dolgokban, amik aztán kényszerítenek arra, hogy elvonuljak a sarokba és újraértékeljem magamat, és azt, amit éppen csinálok.

- Amióta benne vagy az elektronikus zenében, hogyan változott a kulturális környezet?
- Az elektronikus zene mindig is barkácsolós „csináld magad” stílusú volt és a szcénán kívüli világ számára ismeretlen terület volt. Most az EDM-mel ez a titkos közösség a felszínre tört, és nagyobb kihívást jelent megőrizni az anonimitásunkat, az irányítást és a „csináld magad” művészetét.

A régi kiadótársammal, Johnnal van egy befektetési cégünk, ahova nagyjából száz különböző dj-t hívtunk meg, hogy fektessenek be olyan cégekbe, és technológiákba, amik ösztönzőleg hatnak a kreatív emberekre. Bizonyos értelemben ez eléggé távol van attól, ahol 25 éve voltunk egy kis lemezkiadó cégként. Ez is mutatatja, hogy mennyire megváltozott a szcéna mérete és komplexitása, és vált az egész egy iparággá. Nincs DJ vagy elektronikus zenész, kivéve talán a Kraftwerket és néhány társunkat, akik elérték ezt a kort. Sokan közülünk nem igazán tudják, hogy hová is tart az egész vagy hogyan is kellene cselekednünk. Milyen hosszú egy DJ-karrier? Mit csinálunk ezután? Le kellene lassítanunk, amikor 50-60 évesek leszünk és el kellene kerülnünk a dj-pultot a klubokban, ahol 20 évesek buliznak, vagy ez éppen a varázslat része?

- Mesélj egy kicsit a szaké-szenvedélyedről. Emlékszel, mikor próbáltad ki először?
- Amikor először jártam Japánban – 1994-ben –, nem igazán érintett meg, azon kívül, hogy lenyűgöző volt. Mintha a jövőben lettem volna. Mivel japán hangszerekkel zenéltem, kicsit olyan érzés volt, mintha az elektronika, a technológia és a techno szülőhelyén járnék. Csak az járt a fejemben, hogy minél több cuccot beszerezzek.

Amikor kimozdultunk a fellépés előtt, akkor ittam igazi, tiszta japán szakét és lenyűgöző volt, ami az asztalnál ülő emberekkel történt. Mindenki összehangolódott. A vibrálás, a beszélgetés, arra emlékezetett engem, mint amikor a tánctéren vagy a színpadon vagyok.  Ott voltam Japánban, a technológiával körülvéve, ittam a szakét és ennek a szeszélyes vibrálásnak köszönhetően az egész összekapcsolódott a zenémmel, amit játszottam és akkor az egész értelmet kapott számomra.

Később 2008-ban találkoztam egy barátom barátjával, aki szakét készített, ő ajánlotta számomra a szaké sommelier tanfolyamot. Miután kitanultam az egészet és mélyebbre hatoltam a szaké világában, jött egy ötlet, hogy csináljak egy kiadót, ami az italt veszi alapul. Arra gondoltam, mi lenne, ha főzdéket keresnék, akik szeretnék kiadni a szakéjukat hasonló módon, mint a lemezkiadók adják ki a producerek zenéit. A Minus-nál és a Plus 8-nél tanultakat kamatoztatva belevágtam tehát egy új kalandba és ez a mai napig tart, ez az Enter Sake.

- Hogyan hat a divat a zenédre?
- A korai években a Mute Records hatott rám olyan bandákkal, mint a Depeche Mode vagy az Erasure, akiknek a vizuális előadásuk is erős volt. Ez olyasmi volt, amit be akartam emelni abba, amit csinálok. Először még csak a lemezek dizájnjain keresztül jelent ez meg, később aztán a színpad és a vizuál dizájnján is kiteljesedett. Egy ponton rájöttem, hogy sokkal nagyobb erőt jelent saját magamat bemutatni a művészi oldalról, így az emberek megértik, hogy mit is próbálok képviselni.

A 2000-es évek közepén jött egy váltás, amikor megtaláltam Raf Simons és Rick Owens tervezőket, és megvolt bennük az, amit kerestem. Mindig vonzott a fekete és a minimalista megjelenés, de a divat oldaláról funkcionálisnak is kellett lennie. Vékony vagyok és egyfajta alien-robot kinézetem van, szóval szeretném ezt is láttatni az emberekkel – egy gyerek a gépeknél a gépek közötti mozgásának kihangsúlyozásával. Gyakran elgondolkozok, hogy az emberek hallgatnak engem a színpadról, hallgatják, amit mondok és nézik rólam a fotókat. Hogyan is tudnám a legjobban kifejezni azt, hogy ki is vagyok?

- Van olyan kreatív megoldás, amit még nem fedeztél fel, de szeretnéd?
- Szeretek olyan élményt nyújtani az embereknek, amiket még nem tapasztaltak meg korábban. Kezdődött a zenével, aztán felépítettem rá egy olyan komplett 360 fokos látványt, ahonnan az emberek nem tudnak elmenekülni, még ha akarnak sem. Csodálom az olyan embereket, mint Anish Kapoor, akivel együtt dolgoztam, ugyanúgy, ahogy Tadao Andot, Rafot vagy Ricket, akik olyan kreatív környezetet képesek létrehozni, amiben ha benne vagy, mindennek van értelme, minden illeszkedik egymáshoz, mint egy új világ. Ha együtt tudnék dolgozni egy építésszel, és sikerülne megtervezni egy teret, ami kifejezetten a zenéhez lenne megalkotva, valamint egy tervezővel, aki biztosítaná azt, hogy minden egyes elemnek megvan a saját szerepe a kinézetét és a tapintását tekintve, ha túlléphetnék a CLOSE-on és a korábbi Plastikman Live show-kon és az egészet három dimenzióban alkotnánk meg, hogy mélyebben elmerülhessünk a térben, az inspiráló lépés lenne számomra.

Forrás:
Az alábbi cikkben a Highsnobiety Magazine-ban publikált riportot dolgoztuk fel és azt az interjút publikáltuk, amit Richie Hawtin a Highsnobiety csapatának adott!

A Badgirls csapat április 12-én ünnepli 24. szülinapját, ennek apropóján a tehetség-gondozás jegyében egy mix-versenyt is hírdettek, hogy lehetőséget adjanak a szegedi bulijaikon való dj fellépésre... E mellett a buli felvezető programjaként egy mini kerekasztal beszélgetésre is várják a nagyérdeműt a hazai (benne speciálisan a vidéki) szcéna helyzetéről való szakmai beszélgetésre...

5 éves születésnapját ünnepli a Purple Noise csapata

A Time Warp két napos eseménnyel ünnepli fennállásának 30. évfordulóját