Algoritmusok árnyékában: hogyan ürül ki az elektronikus zene

Az elektronikus zene soha nem volt ennyire jelen, mégis ritkán tűnt ennyire kiszámíthatónak. A lejátszási listák, ajánlórendszerek és statisztikák világa láthatatlan keretek közé szorította a hangzást, amely egyre gyakrabban ugyanazokat a fordulatokat, tempókat és érzelmi csúcspontokat ismétli. A jelenségre sokan már külön nevet is használnak: egyformaság fáradtsága.

A probléma nem ott kezdődik, hogy túl sok zene készül, hanem ott, hogy túl sok zene ugyanarra a logikára épül. Az algoritmusok azt jutalmazzák, amit nem ugranak át, amit az első másodpercekben felismerhetővé tesznek. Ennek következményeként a producerek egy része tudatosan kerüli a lassan kibontakozó szerkezeteket, a kockázatos hangzásokat vagy azokat a pillanatokat, amelyek elsőre zavarba hozhatják a hallgatót. Ami marad, az technikailag hibátlan, mégis meglepően üres.

Ez a folyamat különösen fájó egy olyan műfajban, amely eredetileg a kísérletezésről, az ismétlésen belüli apró eltérésekről és a tánctér pszichológiájáról szólt. A klubzene mindig is időt kért: időt a közönségtől, hogy belehelyezkedjen, és időt az alkotótól, hogy felépítse a feszültséget. Az algoritmus viszont nem vár. Azonnali reakciót akar, és ha ez elmarad, a szám eltűnik a süllyesztőben.

A fesztiválkultúra sem segít ezen. A látvány egyre hangsúlyosabb, a műsorok előre koreografáltak, a zenei ív gyakran alárendelődik a vizuális csúcspontoknak. A zene sokszor kísérőelem lett, nem pedig a történet maga. Ebben a közegben a biztonságos, jól működő hangzás felértékelődik, a meglepetés viszont kockázattá válik.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az elektronikus zene elvesztette volna az erejét. Épp ellenkezőleg: az egyformaság fáradtsága ellenreakciókat szül. Egyre több előadó és közösség fordul vissza a nyersebb, gyorsabb vagy éppen szokatlanabb irányok felé. A keményebb tempók, a durvább textúrák, a helyi szcénák saját hangjai mind azt jelzik, hogy a műfaj nem hajlandó teljesen belesimulni az algoritmusok által kijelölt mederbe.

Az elektronikus zene valódi élete ma is ott zajlik, ahol nem mérik minden pillanat sikerét adatokkal. Kisebb klubokban, kockázatot vállaló DJ-knél, olyan esteken, ahol nem garantált az azonnali elégedettség, de megvan az esély a felfedezésre. Ezek a pillanatok nem mindig kerülnek fel lejátszási listákra, mégis itt születnek azok az élmények, amelyek miatt a műfaj egyáltalán létrejött.

Az algoritmusok kényelmet kínálnak, de a kényelem ára magas. Az elektronikus zene akkor marad élő, ha nem fél időnként kényelmetlenné válni. A kérdés nem az, hogy lesz-e jövője, hanem az, hogy ki meri-e mondani újra: nem minden szám azért születik, hogy mindenkinek azonnal tetsszen.