Carl Cox kiadatlan zenéi dübörögnek az északír rave-korszakról szóló Skintownban

A kilencvenes évek közepének Észak-Írországában egy rave jóval többet jelenthetett néhány órányi táncnál. Miközben az ország lassan próbált levegőhöz jutni az évtizedeken át tartó erőszak után, egy új generáció már nem feltétlenül ugyanazokkal a szabályokkal akarta leélni az életét. Ebben a pillanatban játszódik a Skintown, amelynek rave-jeleneteihez Carl Cox eddig kiadatlan zenéket adott.

Kieron J. Walsh filmje Ciarán McMenamin 2018-as regényéből készült, és a hétvégén az Edinburgh International Film Festivalon mutatkozott be. A történet középpontjában két fiatal áll, akik Enniskillenből – vagy ahogy a történetben nevezik, Skintownból – próbálnak valahogy kijutni. Nem különösebben elegáns módszerekkel.

Jack Rowan és Chris Walley karakterei lopott MDMA terítésébe keverednek, miközben körülöttük éppen változni kezd a történelem. 1994-ben járunk, az IRA tűzszünetének évében, amikor az északír konfliktus még nagyon is jelen van a hétköznapokban, de már érezhető, hogy valami elmozdult.

A Skintown azonban nem politikai leckét akar tartani erről az időszakról. Éppen az ellenkező irányból közelít: azt mutatja meg, hogyan próbáltak hétköznapi emberek élni egy olyan helyen, amelyet kívülről szinte kizárólag a konfliktuson keresztül látott a világ.

„Ez nem feltétlenül egy film a zavargásokról” – mondta Rowan. „Inkább emberekről szól, akik egyszerűen próbálják élni az életüket. Remélem, a nézők élvezik, értékelik, és legalább annyira jól szórakoznak rajta, mint mi a forgatáson.”

És ehhez a rave meglehetősen jó közeget ad.

Amikor a tánctér néhány órára mindent eltörölt

A film egyik fontos helyszíne egy rave, majd az azt követő tengerparti afterparty. Itt már nem egyszerű háttérzenéről van szó: a klubkultúra maga is része annak, amit a Skintown erről a korról mondani akar.

A kilencvenes évek rave-jeinek egyik ereje éppen abban rejlett, hogy ideiglenesen létre tudtak hozni egy másik világot. Sötét terem, stroboszkóp, hangrendszer, több száz vagy több ezer ember, és néhány órára lényegtelenné válhatott, ki honnan érkezett.

Észak-Írországban ennek különös súlya volt.

A korszak elektronikus zenéje nem oldotta meg a politikai konfliktusokat, és felesleges lenne utólag romantikus békemozgalmat faragni minden rave-ből. De a tánctér képes volt olyan közösségi teret teremteni, amelynek egészen más szabályai voltak, mint az odakinti világnak. A Skintown láthatóan ezt az érzést akarja elkapni: nem kívülről nézni a korszakot, hanem belépni a tömegbe.

Ehhez pedig nehéz lenne hitelesebb zenei figurát találni Carl Coxnál.

Cox már a brit rave-kultúra robbanása előtt ott állt a lemezjátszók mögött, majd végigjátszotta azt az időszakot, amikor az acid house-ból, technóból és rave-ből néhány év alatt komplett ifjúsági kultúra nőtt ki. A filmben ráadásul nem egyszerűen egy régi felvételéhez nyúltak: eddig kiadatlan Carl Cox-zenék is megszólalnak.

Ez rögtön más karaktert ad a projektnek. Nem egy mai producer próbálja rekonstruálni, milyennek gondolja 1994-et, hanem egy olyan DJ zenei archívuma nyílik meg, aki maga is részese volt annak a korszaknak.

Prodigy, Jeff Mills és Happy Mondays ugyanabban a történetben

A Skintown zenei világa nem áll meg Coxnál. A filmben a The Prodigy is megszólal, de helyet kapott Elastica, Happy Mondays és Jeff Mills zenéje is.

Első pillantásra meglehetősen széles a szórás, valójában azonban pontosan ettől rajzolódik ki a korszak.

A kilencvenes évek brit és ír fiataljainak zenei világa nem feltétlenül igazodott azokhoz a műfaji dobozokhoz, amelyekbe később rendeztük ezeket az éveket. Gitárzene, rave, techno és az alternatív kultúra különböző ágai ugyanabban az éjszakában és ugyanannak az embernek a kazettáin is megférhettek egymás mellett.

A szereplőgárda is erős: Rowan és Walley mellett feltűnik a Derry Girlsből ismert Jamie-Lee O’Donnell, valamint Hope Ikpoku Jr. is. A filmet pedig már most a Trainspottinggal emlegetik egy lapon, ami érthető párhuzam, még ha veszélyes is túl korán ráhúzni egy ennyire meghatározó film árnyékát.

A hasonlóság mindenesetre kézenfekvő. Fiatalok, drogok, zene, kilátástalanság, fekete humor és egy ország, amelynek társadalmi valósága folyamatosan beszivárog a szereplők életébe. Csakhogy a Skintown mindezt saját helyhez és saját történelmi pillanathoz köti.

Carl Cox számára sem idegen már a filmzene

Cox közben egyre gyakrabban bukkan fel a klubokon kívül is. Nemrég Andy Serkis animációs Animal Farm-adaptációjához is készített zenét, miközben DJ-ként továbbra sem lassít: jelenleg az ibizai [UNVRS] rezidense.

Az elmúlt hetekben ott is akadt néhány olyan pillanat, amely könnyen körbejárta az internetet. Miss Monique Robbie Williamst hívta színpadra közös daluk, a Beauty In Us előadására, július végén pedig Cox és David Guetta játszott először közös b2b szettet.

A Skintown mégis egészen más oldalról kapcsolódik hozzá.

Itt nem Carl Cox mai státusza az érdekes, hanem az a korszak, amelyből ez a státusz kinőtt. Az az idő, amikor a rave még nem globális fesztiválipart, óriási LED-falakat és VIP-teraszokat jelentett, hanem sokszor egy sötét helyiséget, egy hangrendszert és azt az érzést, hogy odakint egyelőre várhat minden.

A Skintown számára ezért a kiadatlan Cox-felvételek nem egyszerűen jól hangzó betétdalok. Egyenesen abból a világból érkeznek, amelyet a film megpróbál újra életre kelteni.