A „halott szülők klubja”: amikor túl fiatalon kell elbúcsúznunk

Amikor 26 évesen egy brooklyni tetőtéri buliban ünnepeltem a születésnapomat, a nyár édes melegében, valahol mélyen éreztem, hogy hamarosan elveszítem az édesapámat, aki Lewy-testes demenciában szenvedett. Bár barátaim körében voltam, a búcsú gondolata végig ott motoszkált bennem. Néhány héttel később meg is érkezett a hír: apám elment. Egyetlen közeli barátom, aki hasonló veszteséget élt át, végig mellettem állt. Amikor megkérdeztem tőle, mikor lesz könnyebb, azt felelte, soha igazán – de mindig ott lesz. Ilyenkor az ember közösségi gyászt keres, de nehéz megosztani ezt az érzést új barátokkal vagy akár egy randin.

A gyász fiatal felnőttként egészen más. Azok, akikkel együtt nőttem fel, ma már szintén tagjai a „halott szülők klubjának”. Igyekszem számukra is támasz lenni, ahogy egykor mások voltak nekem. Egy Facebook-csoportban, amely a húszas éveikben szülőt elvesztőknek szól, váratlan megnyugvást találtam: idegenek soraiban, akik pontosan ugyanazt a fájdalmat élték át, mint én.

A gyásztanácsadó Gina Moffa szerint ebben az életkorban a szülő elvesztése különösen nehéz, mert az ember éppen csak elkezdi felépíteni önmagát – és hirtelen kicsúszik a lába alól a talaj. Nemcsak a szülőt gyászoljuk, hanem azt az embert is, akivé velük válhattunk volna.

A húszas évek az élet mérföldköveiről szólnak – első munkahely, költözés, szerelem, szakítás. De ezekre a pillanatokra a gyász árnyéka is rávetül. Hannah, aki 27 évesen veszítette el édesapját, elmondta, hogy bár apja még találkozott az unokáival, az esküvőjén már nem kísérhette az oltárhoz. Ráadásul, mint fekete nő, apja halálával kulturális identitásaegy részét is elveszítette.

Shivohn, aki 20 évesen veszítette el édesanyját, a magányról beszél: az egyetem elhagyása után az élet hirtelen értelmetlennek tűnt. A gyászról való nyílt beszéd segítette abban, hogy lassan visszataláljon önmagához. Moffa szerint a fiataloknak fontos túllépni a szűk környezetükön, és online vagy személyes támogatói csoportokban keresni közösséget.

Gabby például egy idegenben talált megértést – valakiben, aki ugyanazt élte át, és akivel bármikor beszélhetett. Ma már ő is segít másoknak, akik most élik meg ezt a veszteséget.

A „halott szülők klubja” tagjai között azonnali, mély kapcsolat születik – egy különleges kötődés, amit csak az érthet meg, aki maga is elveszített egy szülőt. Bár a fájdalom minden életkorban súlyos, a fiatal felnőttek gyakran érzik úgy, hogy túl korán kellett csatlakozniuk ehhez a klubhoz. Mégis, ezek az egymásra találások adják meg a reményt, hogy a gyász közepette is van tovább.