Amit tegnap még prolinak hívtak, ma a klubok ünneplik

Sherwin Calumpang Tuna nem egy menő stúdióban tanult meg elektronikus zenét készíteni. Több mint tíz éven át egy Davao City-i internetkávézó gépein rakta össze a trekkjeit, korai FL Studio-verziókkal, miközben mellette mások leveleztek vagy böngészték a netet. A környéken DJ Love néven ismerték, a zenéjét pedig sokáig egyszerűen a „nyomornegyedek zajaként” intézték el.

Ma már a The Budots Three tagjaként beszélnek róla.

A két mondat között látszólag egy sikertörténet húzódik. Valójában valami sokkal régebbi és kellemetlenebb mechanizmus: az elektronikus zene újra és újra képes lenézni azokat a műfajokat, amelyek nem a megfelelő klubban, nem a megfelelő társadalmi közegben és nem a megfelelő emberek előtt születnek meg.

Aztán telik néhány év, megváltozik a közönség, és ugyanaz a zene hirtelen izgalmas lesz.

A budots története különösen tisztán mutatja ezt. A Fülöp-szigetek déli részéről érkező, szándékosan nyers, ruganyos és hiperaktív tánczene nem drága hangszerekből vagy kifinomult stúdiótechnikából nőtt ki. Olcsó szoftver, utcai zajok, helyi táncok és az a fajta barkácsmentalitás kellett hozzá, amelyből az elektronikus zene történetének jó része egyébként mindig is építkezett.

Mégsem underground romantikát láttak benne. Sokáig inkább azt, hogy honnan jött.

Ugyanez történt a bassline-nal

Nagyjából ugyanezt az utat járta be a UK bassline is.

A műfaj most az elmúlt másfél évtized egyik legerősebb időszakát éli. Nő a hallgatottsága, fesztiválokon bukkan fel, és olyan DJ-k szettjeiben jelenik meg Berlintől Európa más klubközpontjaiig, amelyek közönsége néhány éve még talán egészen mást értett progresszív klubzene alatt.

Pedig maga a hangzás nem lett hirtelen kifinomultabb.

Ott van benne ugyanaz a pattogó ritmika, a vaskos mély és az a bizonyos Korg M1-orgona, amelyet szinte lehetetlen leválasztani a bassline DNS-éről. Ami megváltozott, az inkább a környezet, amelyben megszólal.

Tom Shorterz birminghami DJ felidézése szerint a bassline-t egykor simán „chav musicnak” nevezték. A brit kifejezés önmagában sokat elmond: nem egyszerű zenei kritikáról volt szó, hanem társadalmi ítéletről. Arról, milyen emberek hallgatják, hogyan öltöznek, melyik városrészből jönnek, milyen klubokba járnak.

Most Shorterz szerint ugyanez a zene már a „menő DJ-k” berlini szettjeiben is ott van.

Nem a bassline cserélte le a közönségét. A kulturális presztízse változott meg.

Előbb vulgáris, később autentikus

Kolumbiában a guaracha körül hasonló vita alakult ki. A gyors, harsány elektronikus hangzást hosszú ideig Medellín szegényebb környékeihez kötötték, és rendszeresen vulgárisként kezelték.

Marcela Reyes producer és DJ nyilvánosan is szembement ezzel a hozzáállással. Nem pusztán arról kellett beszélnie, milyen zenét játszik, hanem arról is, miért nem kellene egy teljes kulturális közeget lenézni azért, mert más társadalmi háttérből érkezik.

Itt válik igazán érdekessé a történet.

A klubkultúra szeret magára nyitott, befogadó és szabályokat felrúgó közegként gondolni. Történelmileg erre bőven van alapja. Csakhogy ugyanebben a kultúrában nagyon is működnek az ízlés társadalmi hierarchiái. Bizonyos nyers hangzás egy apró helyi klubban „olcsó”. Ha néhány évvel később egy keresett DJ játssza ugyanazt egy nemzetközi fesztiválon, már „autentikus”.

A zene közben alig változott.

A szoba igen.

Baltimore-ban ehhez évtizedek kellettek

A Baltimore club története még messzebbre visz. A műfaj a kilencvenes évek elején nőtt ki Baltimore fekete klubéletéből, house-t, hiphopot és tört ritmusokat préselve össze nagyjából 130 BPM körüli, azonnal felismerhető lüktetéssé.

Nem egy zeneipari tárgyalóasztal mellett találták ki. Klubok, görkorcsolyapályák és helyi rádiók építették fel.

A Paradoxhoz hasonló helyek ugyanúgy részei ennek a történetnek, mint Frank Ski vagy K-Swift. DJ Ducky Dynamo és Abdu Ali visszaemlékezéseiben nem pusztán egy műfaj rajzolódik ki, hanem egy egész helyi infrastruktúra: DJ-k, táncosok, rádiósok, klubok és közönségek, amelyek jóval azelőtt életben tartották ezt a zenét, hogy szélesebb kulturális értéket kezdtek volna látni benne.

Baltimore végül hivatalosan is magához ölelte saját hangzását. A Baltimore Club Music Dayt 2023-ban, az AFRAM keretében ünnepelték először.

Szép gesztus. Közben nehéz nem észrevenni az időzítést.

A hivatalos elismerés gyakran akkor érkezik, amikor az adott zene már túlélte azt az időszakot, amelyben bizonyítania kellett, hogy egyáltalán érdemes komolyan venni.

Ki dönti el, mi számít jó ízlésnek?

A donk történetében ugyanez az ellentmondás jelenik meg. Az egykor harsánynak és vállalhatatlannak tartott brit munkásosztálybeli tánczene ma olyan helyeken is megszólal, ahol korábban valószínűleg az ajtóig sem jutott volna.

Néha iróniával körbecsomagolva. Néha már minden idézőjel nélkül.

És éppen itt érdemes gyanakodni arra, hogy ezek a történetek sosem kizárólag zenéről szóltak.

Az elektronikus zene tele van olyan műfajokkal, amelyek technikailag nyersek, repetitívek, túl gyorsak, túl kemények vagy kifejezetten harsányak voltak, mégis kanonizálta őket az underground. A különbség sokszor nem esztétikai, hanem az, hogy ki készítette a zenét, hol szólalt meg először, és milyen társadalmi jelentést társítottak a közönségéhez.

A budots nem attól lett érdekes, hogy eljutott a nemzetközi közegbe. Már Davao Cityben is az volt.

A bassline sem Berlinben tanult meg működni. Birminghamben és Észak-Anglia klubjaiban már rég működött.

A Baltimore clubnak sem kellett külső jóváhagyás ahhoz, hogy saját kultúrája legyen.

Ezért érdemes emlékezni DJ Love internetkávézójára. Mert amikor egy következő furcsa, túl gyors, túl olcsón megszólaló helyi tánczenére valaki legyint, könnyen lehet, hogy nem egy rossz műfajt hall.

Csak néhány évvel túl korán érkezett.