Garrett Anthony Rice: két dal a múltból, tekintet a jövő felé

Garrett Anthony Rice nem hangos gesztusokkal, hanem következetes építkezéssel jelöli ki helyét a rockzene térképén. Új dupla kislemeze, az „In the Night Time We Shone” és a „Purple Man (For Jimi)”, nem nagy bejelentés, inkább pontos állítás: tisztában van azzal, miből érkezik, és merre tart.

Az „In the Night Time We Shone” visszafogott fénnyel indul. A dal ereje nem a hirtelen csúcspontokban, hanem az atmoszféra folyamatos építésében rejlik. Sötét tónusok, állandó mozgás és egy lüktetés, amely végig megmarad a felszín alatt. A refrén kinyílik, mégsem bontja meg az egyensúlyt, az outro pedig fokozatosan olvad bele a ritmikus kísérletezésbe. Mire a dal véget ér, inkább egy érzés marad utána, mintsem egy konkrét dallam. Ez a fajta visszafogottság nem óvatosság, hanem magabiztos döntés.

A „Purple Man (For Jimi)” párbeszédet folytat a rock egyik legnagyobb örökségével. A cím nyílt utalás Jimi Hendrixre, a dal azonban tudatosan kerüli az utánzás csapdáját. Nem másol, hanem belsővé teszi a hatást, és saját nyelvre fordítja. Az alapriff folyamatos előrehaladást ad, miközben egy enyhén szelídített, ismerős energia sejlik fel – mintha a modern rock lendülete találkozna a visszatekintés bölcsességével. Ez nem tisztelgő gesztus, hanem személyes válasz egy örökségre.

A két dal együtt előképe az Equinoxnak, annak a készülő dupla nagylemeznek, amelyen Rice láthatóan hosszú távra tervez. A hangsúly nem a feltűnésen, hanem a szándékon van. Gyökerei erősek, de nem engedi, hogy azok árnyékká váljanak fölötte.

Garrett Anthony Rice ezekkel a felvételekkel azt mutatja meg, hogy a rock számára nem múlt idő, hanem folyamatosan formálható jelen. Olyan alkotó képe rajzolódik ki, aki ismeri az elődöket, mégis saját hangot épít, és hamarosan szélesebb közönség előtt is hallhatóvá válhat.