Gorillaz - The Fall

2D, Murdoc Niccals, Noodle és Russel Hobbs zenekara szakítva a négy-öt éves albumcsendek szokásával, a Plastic Beach után szinte azonnal megjelentette negyedik lemezét. A háttérből nem szokatlan módon Damon Albarn irányít. Az észak-amerikai turné alatt született anyag elvitathatatlan kísérletező szelleme az alapvető szándéknak megfelelően nehezen címkézhető dalokat sorakoztat, és többek között szintikkel, vokóderrel, melodikával és ukulelével szolgálja ki a karakteres számokra éhezőket. A közel háromnegyed órás, főként az elektronikára koncentráló The Fall dalcímeivel többször is a koncertkörút egyes állomásaira reagál. Visszafogottabb tempójával, elszórtan érkező impulzusaival az album álomszerű hangulatokat teremt, ahol általában nem egyértelmű, hogy hová fut ki a történet, sírás vagy nevetés lesz-e a talán elmaradó katarzis fókuszában. Ugyanazok az elemek pillanatonként más és más benyomásokkal színezhetik szürreálisra az összképet - és ebbe a keveredésbe kényelmesen belefér például a földkörüli űrrepüléshez állított waltz is. Ezeknek a tulajdonságoknak köszönhetően a számok közötti váltások is az álmokban sokszor megmagyarázhatatlanul bekövetkező helyszín- és helyzetváltozásokra rímelnek. A szokásos menetrendhez képest villámgyorsan megjelenő lemez nagyja egy iPad segítségével született, ami - elnézve az albumról eddig megjelent beszámolókat, köztük persze ezt is - kiváló reklámnak tűnik. Ezt a tényt elegánsan magunk mögött hagyva, egyértelműen rányomja az albumra a bélyegét, hogy Albarn szándékosan korlátozta eszköztárát: a The Fall dalai inkább tűnnek már komolyan kidolgozott vázlatoknak, olyan részletek hosszú sorának, amelyekre még várna a végső összefésülés. Ez az, ami tudatosan kimaradt most, és - ha borzasztóan optimistán és lelekesen állunk a dologhoz - ez az a lépés (kiosztott szerep?), ami ezúttal megmarad a hallgatónak. /est/