Idővakság: amikor a késés már nem rossz szokásnak tűnik

Mindannyiunk életében felbukkan legalább egy olyan ember, aki szerint „öt perc múlva ott van”, a valóságban viszont rendszeresen fél órával később érkezik. Egy ideig legyintünk rá, majd lassan feltűnik, hogy a késés nem kivétel, hanem állandó minta, amely idővel a személyiség részévé válik.

Az utóbbi időszakban egy új fogalom is bekerült a közbeszédbe: az idővakság. A kifejezés különösen a közösségi médiában, például a TikTokon terjedt el, és sokan ezzel magyarázzák a krónikus késéseiket. A kérdés adott: valódi neurológiai jelenségről van szó, vagy csak egy elegánsabb címkéről, amely mögé el lehet bújni?

Az idővakság az idő múlásának érzékelésével, illetve a feladatok időigényének felmérésével kapcsolatos nehézségeket jelenti. Az agy homloklebenyének végrehajtó funkcióihoz kapcsolódik, és gyakran együtt jár az ADHD-val. Az érintettek nem feltétlenül lusták vagy tiszteletlenek, egyszerűen máshogyan érzékelik az időt: egy tízperces feladat könnyen fél órává nyúlhat, anélkül hogy ez tudatosulna bennük.

A jelenség a zenei világban sem ismeretlen. A liverpooli zenész és csoportotthonban dolgozó Alice Lovatt már fiatalon szembesült ezekkel a nehézségekkel. ADHD-diagnózisát csak a húszas évei elején kapta meg, addig a késéseit személyes kudarcként és jellemhibaként élte meg. Csak később vált világossá számára, hogy nem akarat, hanem működés kérdése volt.

Fontos ugyanakkor látni, hogy a késés okai sokrétűek lehetnek. Az ADHD és az idővakság mellett szerepet játszhat a túlhajszoltság, a folyamatos túlterheltség, sőt néha az is, ha valaki – tudatosan vagy tudattalanul – figyelmet akar magára vonni. A megoldások ezért nem egyformák mindenkinél. Terápia, külső időzítők, emlékeztetők, ellenőrzőlistáksegíthetnek abban, hogy az érintettek jobban igazodjanak a hétköznapok elvárásaihoz.

Az idővakság megértése empátiát építhet, de nem mentesít a felelősség alól. A környezet számára ugyanis a késés következményei nagyon is valósak. A kérdés nem az, hogy mentegetjük-e a problémát, hanem az, hogy találunk-e gyakorlati eszközöket, amelyekkel kezelhetővé válik. Ezek nem mindig működnek tökéletesen, de hosszú távon mégis megbízhatóbbá teszik azokat, akik hajlandók dolgozni rajta.