Korg MS-20 a Live-ban: megjelent a Monomono Mono Two

A Korg MS-20 egyik legjobb tulajdonsága mindig az volt, hogy nehéz vele teljesen steril hangot készíteni. Kicsit morog, kicsit harap, a patch kábelekkel pedig pillanatok alatt el lehet jutni egy egyszerű basszustól valami kontrollálhatatlanul mozgó zajig. A Monomono most ezt a gondolkodásmódot próbálja átültetni közvetlenül az Ableton Live-ba.

Az új Mono Two egy MS-20 ihlette monofonikus Max for Live szintetizátor. Fontos részlet, hogy nem hagyományos VST vagy AU pluginről van szó: natív M4L-device, így használatához Max for Live-licenc vagy azt tartalmazó Ableton Live Suite szükséges.

Első megnyitáskor a rokonságot nem nagyon lehet eltéveszteni. A kezelőfelület az eredeti hardver logikáját követi, de a lényeg egy második nézetben bújik meg. Egyetlen kattintással megnyitható a 15 modulációs forrást kínáló patch mátrix, ahol már ugyanaz a félmoduláris játék kezdődik, ami az MS-20-at annak idején különlegessé tette.

Csak itt nem kell kábeleket keresni az asztal alatt.

Két oszcillátor, két szűrő és rengeteg kosz

A hangmotor alapjai ismerősek. Két oszcillátor dolgozik egymás mellett: az első háromszög-, fűrész- és zajhullámot kínál, PWM lehetőséggel, míg a második fűrész-, négyszög- és pulse hullámformákat, valamint ringmodulációt ad.

A két VCO után érkezik az MS-20 hangjának egyik legfontosabb része: a sorba kötött high-pass és low-pass rezonáns szűrőpár.

A Mono Two itt ráadásul két karakter között enged választani. Az OTA és a Korg35 mód az MS-20 különböző szűrőváltozatait idézi, a modell pedig áramköri szaturációval próbálja visszaadni azt a viselkedést, amely miatt az eredeti szűrők nagy rezonanciánál már nem egyszerűen vágnak frekvenciát, hanem aktívan beleszólnak a hang karakterébe.

A szűrő- és kimeneti fokozat négyszeres mintavételezéssel működik. Ennek főleg akkor van jelentősége, amikor erősebben meghajtjuk a rendszert: kisebb eséllyel jelennek meg azok a digitális melléktermékek, amelyek egy agresszív analóg modellnél könnyen elárulják, hogy valójában szoftvert hallunk.

Az MS-20 igazi szórakozása a kábelezésnél kezdődött

Egy MS-20-emuláció azonban önmagában a két oszcillátortól és a dupla szűrőtől még nem lenne különösebben izgalmas. Az eredeti hangszer egyik meghatározó eleme a patch panel volt.

A Mono Two ezt egy kompakt mátrixszal oldja meg.

A szintetizátor bekapcsoláskor használható, fix jelúttal indul, tehát nem szükséges rögtön modulációs útvonalakat építeni ahhoz, hogy megszólaljon. Ha viszont megnyitjuk a bal oldali panelt, valós időben újraköthetővé válik a rendszer.

Ez az a pont, ahol a Mono Two több lesz egy virtuális vintage szintinél.

Egy egyszerű basszusból néhány kapcsolat után ritmikusan mozgó textúra lehet, a szűrők egymás ellen dolgozhatnak, a hangmagasság finoman lebeghet, a moduláció pedig már nem feltétlenül ugyanoda érkezik, ahová egy hagyományos szintetizátoron automatikusan küldenénk.

Pont ez volt a félmoduláris hangszerek egyik vonzereje: néha nem azért született érdekes hang, mert pontosan tudtuk, mit csinálunk, hanem mert kipróbáltunk egy kapcsolatot, aminek papíron nem sok értelme volt.

Nem akar mindenáron 1978-ban maradni

A Mono Two közben nem ragaszkodik ahhoz, hogy mindenben korhű legyen.

Az LFO tempóhoz szinkronizálható, hullámformája pedig folyamatosan morfolható a lefelé tartó fűrésztől a háromszögön keresztül az emelkedő fűrészig. Két burkológörbe áll rendelkezésre: egy HADSR a hangerő kezelésére, valamint egy gyorsabb, delay-jel kiegészített háromszakaszos envelope, amely a pitch és a filter modulációjára használható.

A modell még az analóg hardver pontatlanságát is megpróbálja hasznosítani. Finom pitch- és filterdrift utánozza az alkatrészek eltéréseit, a beépített chorus pedig a monofonikus alapjelet szélesebb sztereó térbe húzhatja.

A másik végletet a teljes MPE- és aftertouch-támogatás jelenti. Vagyis miközben a hangmotor egy hetvenes évekbeli analóg hangszerből indul ki, modern kontrollerrel jóval részletesebben lehet belenyúlni a megszólalásba, mint az eredeti hardveren valaha lehetett.

És valószínűleg ez az érdekesebb megközelítés, mint egy minden csavarig történő digitális rekonstrukció.

A Max for Live itt tényleg előny

A Monomono számára nem új terep a klasszikus analóg szintetizátorok világa. A Mono One az SH-101 gondolkodásmódját idézte meg, a Maya pedig a Roland Juno-vonal karakteréből indult ki.

A Mono Two-val most a Korg következett.

Az, hogy ezek a hangszerek közvetlenül Max for Live device-ként érkeznek, sok Ableton-felhasználónál többet érhet annál, mintha még egy külön plugin kerülne a gépre. Automatizáció, mapping és a Live saját modulációs eszközei ugyanabban a környezetben maradnak, így a hangszer természetesebben illeszkedik egy már meglévő projektbe.

Persze ettől még senki nem kap valódi MS-20-at a laptopjába. Egy analóg hangszer kezelése, fizikai patch panelje és kiszámíthatatlan viselkedése más élmény.

De nem is feltétlenül ez a Mono Two legérdekesebb ígérete.