Csendes erő és közös nyelv: Muriel Grossmann McCoy Tyner és a Grateful Dead zenéjén keresztül

Muriel Grossmann legújabb albuma, a Plays the Music of McCoy Tyner and the Grateful Dead szinte észrevétlenül érkezik meg, és éppen ez a visszafogottság adja a súlyát. Nem kínál látványos koncepciót, nem akar hidat építeni két világ között, inkább teret hagy annak, hogy a hallgató maga ismerje fel az összefüggéseket. Ez nem mash-up és nem stiláris bravúr, hanem elmélyült zenei gondolkodás az improvizáció közös alapjairól.

Grossmann régóta a spirituális jazz modern vonulatának egyik meghatározó alakja. Zenéjében a folyamatosság, a pulzálás és az elmélyülés elsődleges, és ez a szemlélet határozza meg az album egészét is. A négy darab – két McCoy Tyner- és két Grateful Dead-kompozíció – látszólag szimmetrikus keretet ad, a zene azonban nem struktúrákat követ, hanem a közös hallásból és a ritmus belső logikájából bontakozik ki.

A nyitó „Walk Spirit Talk Spirit” türelmesen építkezik. Körkörös, szinte rituális groove jön létre, amelyben Grossmann szaxofonja finom ismétlésekkel és apró elmozdulásokkal formálja a teret. A zenekar nem próbálja Tyner zongorajátékát hangszerelési szinten leképezni, inkább a darab belső mozgását fordítja le saját nyelvre. Az eredmény organikus és természetes, mintha a kompozíció magától találta volna meg új alakját.

A zenekari játék végig egységes, különösen Radomir Milojković gitárjátéka emelhető ki, amely textúrált mintázatokkal tartja mozgásban a zenét. Abel Boquera Hammond B3 orgonája meleg, burkoló jelenlétet ad, gyakran a harmónia és a ritmus határán egyensúlyozva. Uroš Stamenković dobjátéka biztos, mégis rugalmas, lehetővé téve a zene tágulását és visszahúzódását anélkül, hogy a középpont elmozdulna.

A „Contemplation” az album leginkább befelé forduló pillanata. Itt a tér, az elnyúlás és a hangszínek tisztasága kerül előtérbe. Grossmann játéka megfontolt, a frázisok nem spontán kitörések, hanem tudatosan mérlegelt megszólalások. A spiritualitás nem extázisként jelenik meg, hanem egyfajta belső egyensúlyként, amely az önvizsgálat felé terel.

A Grateful Dead-anyagokhoz való átmenet természetes módon történik. „The Music Never Stopped” inkább ritmikus keretként él tovább, mint klasszikus dalformában. A folyamatos előrehaladás érzése megmarad, de a jazzes frázisok és a modális gondolkodás szűrőjén keresztül. A zenekar végig a groove folytonosságára koncentrál, az energia nem robban, hanem lassan, rétegezve épül fel.

A záró „The Other One” különösen beszédes választás. A darab történetileg is az improvizáció nyitott terepeként ismert, és pontosan illeszkedik Grossmann esztétikájához. Itt a hangsúly nem a csúcspontokon van, hanem a folyamaton: a feszültségen, nem a feloldáson. Témák bukkannak fel és oldódnak fel újra, kollektív intuíció mentén, nem szólóhierarchiák szerint. A végére nem lezárás, hanem nyitott tér marad.

Ami igazán különlegessé teszi a Plays the Music of McCoy Tyner and the Grateful Dead albumot, az az, hogy nem kísérletként definiálja önmagát. Grossmann nem közvetítőként lép fel a jazz és a jam kultúra között, és nem épít nosztalgiára vagy történeti érdekességre. Ezeket a kompozíciókat élő anyagként kezeli: zeneként, amelyet újra lehet játszani, alakítani és továbbgondolni.

Ez a lemez arra emlékeztet, hogy az improvizáció valódi komolysága eltünteti a műfaji határokat, nem pedig hangsúlyozza őket. Nem szintézisről vagy fúzióról szól, hanem összehangoltságról. A figyelmes hallgatás és az ismételt visszatérés fokozatosan tárja fel a mélységeit. Csendes önbizalommal készült anyag, amely Muriel Grossmann eddigi munkásságának egyik legátgondoltabb darabja.