Elsőként is köszönjük, hogy csatlakoztál ehhez az interjúsorozathoz, Dave – valódi megtiszteltetés, hogy itt vagy velünk. Őszintén szólva, ha teljesen a dolgok mélyére nézünk, ez az egész sorozat valójában miattad indult el. Londonban találkoztunk nemrég egy teljesen más ügy kapcsán, és te azt hitted, azért kerestelek, mert interjút szeretnék készíteni veled. Ezen akkor jót nevettünk, de valójában nagyon betalált a pillanat, és több körülmény is abba az irányba terelt, hogy tényleg belevágjunk ebbe az interjúszériába.
A londoni beszélgetés során rengeteg izgalmas és meglepő történetet osztottál meg a fiatalkorodról: arról, amikor rövid időre hajléktalan lettél; hogy kívülről fújtad Soho összes kis utcáját; a gördeszkás napjaidról; és arról is, hogyan rúgtak ki az első brightoni DJ-állásodból.
DC:
A barátaim születésnapi és karácsonyi bulijain kezdtem el játszani, aztán sikerült elcsípnem egy helyet a környékbeli Roller Discóban. Később kisebb klubokban lettem rezidens. Hogy miért ezt az utat választottam? Őszintén: inkább ő választott engem. Semmi más nem állt össze így az életemben. Eredetileg szoftvermérnöknek készültem, az AI korai időszakában szerettem volna dolgozni, de végül sok minden közbeszólt. Viszont – ahogy a generációmban annyiaknál – a zene végül megmentett.
DC:
Hmm… nehéz egyet kiemelni. A fiatalkoromban véletlenszerűen megvett lemezek közül több igazi klasszikusnak bizonyult: The Damned – Machine Gun Etiquette, Devo – Freedom of Choice, John Foxx – Metamatic. Ezek azóta is elkísérnek. DJ-fronton Kool DJ Herc volt az első nagy inspiráció. Véletlenül láttam tévében, és azt gondoltam: „Ezt én is tudom.” Teljesen lenyűgözött. Aztán jött Red Alert, Mastermind, rengeteg élmény a hiphop kultúrából. Majd Brightonban megláttam DJ Shem-et – az egy újabb szint volt.
DC:
Persze. Talán naiv vagyok, de szerintem zenének és művészetnek kellene meghatároznia egy előadó értékét. Azokat, akik csak megjátsszák magukat, mindig messziről kiszagoltam. Néhány szűklátókörű, sértődékeny ember vissza is fogta a pályámat. Lehet, hogy ma már poszt-igazság világban élünk, de én nem. Ők csak a pénzről szóltak, nulla integritással.
DC:
Naponta eszünk, nem? Akkor legalább legyen egészséges és élvezhető. Covid előtt extrán érzékeny ízlelőbimbóim voltak, sajnos ez sokat romlott. A kedvenc konyháim túlnyomórészt ázsiaiak: japán, thai, maláj. Imádom az olasz ételeket is. Sok kedvenc fogásom van – és nagyon sok közülük nyers.
DC:
Azt szeretném, hogy az alkotás visszakerüljön a középpontba, és ne tapossák szét kapzsi, üres lelkek vagy az AI.
DC:
A karma, haha. És persze a természet. Meg egy jó új plug-in zenekészítéshez.
DC:
Bowie, Cocteau Twins, Hendrix, The Sound, PJ Harvey.
DC:
Körülbelül 17 éve dolgozom együtt az ADE-vel. Van egy teljesen különálló saját estém is a Melkwegben – idén lesz a 20. jubileuma. Amszterdam volt az első város, ahol egy olyan esemény része lehettem, amire igazán büszke voltam. A fotózás pedig az apámtól jött: a kamerát és a lencséket, amiket tőle kaptam, sajnos el kellett adnom, hogy ételt vegyek. Később visszatértem hozzá, és ha szabad egy rossz szóvicc: egyszerűen “kattant”. Mindig is sokat láttam a világban, de a fotózással még többet látok. A zenén kívül más módon is életben tart.
DC:
Általában fáradt vagyok és lelkiismeret-furdalásom van, hogy pihenek. Vagy éppen interjúkat csinálok… mint most.
DC:
Érdekes kérdés. Sajnos sokan túl korán elmentek azok közül, akikre felnéztem.
DC:
Teljesen szégyenletes, borzalmas. Semmi bajom a változással, de amit ma “techno” néven futtatnak, az kulturális kisajátítás. Pont egy olyan generációtól, amelyik elvileg érzékeny erre. Nulla képzelőerő – még új nevet sem képesek adni neki, inkább ellopják azok jóhírét, akik előttük jártak. Tele van bros-okkal a tánctéren, olyan emberekkel, akik magasról tettek a counter culture-re. Én egész életemben kerültem az ilyeneket.
DC:
Semmin. A jó és rossz döntések együtt formálnak, és ha elfogadod ezt, képes vagy tanulni belőlük.
DC:
EQ a monitorokon, haha.
DC:
Mindkettő. Mindig is kutyás voltam – folyékonyan beszélem a kutyanyelvet –, de nagyon bírom a macskákat is. Hihetetlen karaktereik vannak, tökéletes lények.
DC:
Miért jutalmazzák a tehetségtelen embereket a színleléseikért?
DC:
Nagyjából 40 évnyi szabadságot az életemben. (És ebbe beleszámítom a house-t és az electro-t is.)
Az interjút készítette: Petes-Varga Mark, The Book of TECHNO szerzője.
Fordította: Ostroml.
A könyv elérhető itt: https://www.amazon.com/Book-TECHNO-Mark-Petes-Varga/dp/B0FGJS6R5M
