The Black Eyed Peas - The Beginning

A galaxis egyik legsikeresebb hiphop (vagy inkább hippop) formációja tavaly jelentette meg a 11 milliós eladást produkáló The E.N.D. című lemezét, de máris itt a folytatás, amit lazán csak "kezdetnek" becéznek a tagok. A The Beginning azonban semmi újat nem indít el, csupán a szokásosat kapjuk: slágereket, gagyi szövegeket és az elmaradhatatlan auto-tune-t minden mennyiségben. A The Black Eyed Peas-t will.i.am, apl.de.ap és Taboo alapította, a szekér azonban akkor indult be igazán, amikor bevették maguk mellé Fergie-t is, akinek egyrészt bika hangja van, valamint szép hosszú combjai (szám szerint kettő), így még színesebb lett a társaság, ennek köszönhetően pedig a zenei felhozatal is. Az Elephunk és a Monkey Business lemezekkel gyorsan a kommersz pop felső tízezrébe küzdötte magát a négyes, sikerük titka pedig minden bizonnyal az, hogy hatékonyan gyártanak globális slágereket (ha elkezdenénk lejátszani egymás után a BEP toplistás dalait, mindenki elcsodálkozna, hogy akaratán kívül mennyit ismer közülük). Az előző The E.N.D. (Energy Never Dies) lemezen - melynek címe erősen rímel a N.E.R.D. zenekar nevére (No One Ever Really Dies) - is volt jó pár ilyen (Meet Me Halfway, Boom Boom Pow és főleg az I Gotta Feeling party-himnusza), ahogy most is, szóval nagyon úgy tűnik, hogy csak nem akar leáldozni a zenekar csillaga. A slágereken kívül minden bizonnyal a felszínesség az, ami miatt ennyire befolyásossá vált a kvartett. Hiába csinált jobb hiphop lemezt idén Big Boi, a N.E.R.D., Kanye West (bár az ő albumát viszik, mint a cukrot) vagy a The Roots, egyikük esetében sem az volt a cél, hogy minél rádióbarátabb számokat csináljanak, míg will.i.am-éknél jól látható (hallható) ez a törekvés. A The Beginning így egy teljesen komolyanvehetetlen munka, azzal azonban nem lehet vádolni, hogy unalmas, mivel megint sikerült sok színt, hatást összegyúrni - a négyes bátran merészkedik el különféle műfajok irányába. Ami az első pillanattól zavaró a The Beginning-ben, az az auto-tune gátlástalan és mértéktelen használata. Ha ez a borzasztó audio-kínzás nem kopik ki a popzenéből, lassan mi magunk kezdünk el aláírást gyűjteni ellene, mielőtt egy szép napon úgy robban szét a fejünk, mint a Támad a Mars!-ban a gonosz űrlényeké a country számok hallatán. A single-ként is kihozott The Time (Dirty Bit) a Dirty Dancing ismert duettjének (The Time Of My Life) átiratával kezdődik, ez pedig nem sok jót vetít előre, majd beköszön egy megmozgató robo-beat, amitől megint csak nem érezzük jobban magunkat. A Light Up The Nation afrikai éneket vegyít borzasztó torzított hangokkal, a Love You Long Time a K.C. & The Sunshine Band Baby Give It Up című számának alapját veszi kölcsön, és Casio hangzással házasítja, aki pedig azt hitte, hogy ennél már nem jöhet rosszabb, annak ott az XOXOXO, M.I.A. idei XXXO slágere után szabadon. Ehhez a nótához olyan szöveg íródott, hogy talán még LL Junior is kidobta volna a kukába, a Bëlga modorában pedig egyenesen paródia lenne. Az ötödik szám magasságában azonban jön egy váltás, más hatások úsznak rá az egyre kínosabb electropopra, és igazából ezek után jönnek azok a pillanatok, amelyek miatt pozitív dolgokat is elmondhatunk a felhozatalról. A Someday-ben például a U2-t idéző gitártéma csendül fel, a Wheneverben is van slágerpotenciál, akár egy Katy Perry szám is lehetne a refrénjéből, a Fashion Beats olyan, mint egy Alcazar-féle disco-funk szösszenet, a Do It Like This a leginkább hiphopos darab, mely erős Pharrell Williams hatást mutat, a Play It Loudban pedig megint egy The Edge-féle gitárfüggöny terül szét. És még mindig messze a vég, bár elég vegyes a hátralévő tételek minősége: a The Coming egy szétszabdalt reggae beattel kezdődik, az Own It annyira közhelyes, amennyire egy "mindenki sztár lehet" típusú dal csak lehet, a The Best One Yetben pedig a besegítő David Guetta borzolja a kedélyeket jelenlétével. Néhány pillanatban joggal érezhetjük úgy, hogy idegesítőbb lemez talán nem is született idén, de ahogy hallgatja az ember, pár megoldás hallatán el kell ismerni, hogy tudnak valamit a srácok a publikum elbűvöléséről, és bár I Gotta Feeling kaliberű sláger nincs, azért ne gondoljuk, hogy megússzuk az idei balhét anélkül, hogy ne találkoznánk majd néhány dallal a legváratlanabb helyeken. Fergie sajnos most a háttérbe vonult, ez inkább will.i.am lemeze, és bár megint mondanánk, amit az ilyen egyenesági folytatás-albumoknál szoktunk, vagyis hogy a két lemezből összerakhattak volna egy nagyon ütős gyűjteményt, de miért is tették volna, ha így kétszer annyit sóznak el belőle... Ez nem a jövő hippopja, a címet tehát egyáltalán nem kell komolyan venni: Kanye West lemeze például valóban előremutat, míg a The Beginning maximum csak a zenekarhoz képest mozdul el (minimálisan) más irányba. Aki viszont eddig is bírta ezt a búcsús mulatságot, annak most is érdemes jegyet váltania a BEP körhintájára.