Az elutasítás kora – miért fáj ma jobban, mint valaha?

Az elutasítás mindig is az egyik legnehezebben feldolgozható emberi tapasztalat volt. Mégis, a modern világ új szintre emelte ezt az érzést: a munkaerőpiac telített, a párkeresés algoritmusokra épül, és miközben egy gombnyomással kommunikálhatunk, egyre gyakoribb, hogy válasz nélkül maradunk. Az instant kapcsolódás kora egyben az azonnali elutasítás kora is lett – és az agyunk nem fejlődött elég gyorsan ahhoz, hogy mindezt feldolgozza.

A pszichológiai kutatások szerint az elutasítás fizikai fájdalmat okoz. „A kortizolszint azonnal megemelkedik, és az agy fájdalomért felelős területei aktiválódnak” – magyarázza Tila Pronk, a Tilburgi Egyetem pszichológusa. Az elutasítás tehát nem pusztán érzelmi csalódás: biológiailag is azt üzeni, hogy nem tartozunk valahová, ami evolúciós szinten fenyegetésként hat.

A digitális korban azonban soha nem voltunk ennyire kitéve a visszautasításnak. A Tinder, a Hinge vagy a LinkedIn látszólag végtelen lehetőségei mögött rejtett fáradtság és kiégés húzódik meg. A túl sok választási lehetőség paradox módon csökkenti az elégedettséget, és egyre többször érezzük azt, hogy a döntéseink nem hoznak boldogságot.

Ráadásul ma már nemcsak emberek, hanem algoritmusok is elutasítanak minket. A társkereső és toborzási rendszerek szűrői gyakran tükrözik a társadalomban meglévő elfogultságokat és előítéleteket, így a marginalizált csoportok tagjai gyakrabban tapasztalják a láthatatlan kizárás érzését. „Olyan, mintha maga az alkalmazás utasítana el” – mondja Ife, egy 27 éves Hinge-felhasználó.

A hatás a munka világában is drámai. A fiatal generációk tömegesen szembesülnek azzal, hogy állásjelentkezéseik válasz nélkül maradnak. „Az algoritmusok túl nagy szerepet kapnak a toborzásban – sokszor el sem jut a szemem elé az önéletrajz” – mondja Angel, egy londoni kreatív szakember. Ez a folyamat frusztrációt, önértékelési problémákat és reményvesztettséget okoz.

A válaszreakciók különbözőek: egyesek befelé fordulnak és önmagukat hibáztatják, míg mások agresszíven reagálnak. Az úgynevezett incel közösségek például a nőket vagy a társadalmi változásokat okolják saját kirekesztettségükért. „A magány és a visszautasítottság agresszióba fordulhat – különösen a férfiaknál” – figyelmeztet Pronk. „Egy magányos társadalom nagyon veszélyes társadalom.”

De mit tehetünk, ha nem tudunk megszabadulni az elutasítás fájdalmától? A szakértők szerint a kulcs az, hogy ne maradjunk egyedül a tapasztalattal. Beszéljünk róla azokkal, akik hasonló helyzetben vannak, és ne engedjük, hogy az elutasítás önutálatba forduljon. Pronk szerint az is fontos, hogy sebezhetőek maradjunk: „A nyitottság a legjobb válasz a közönyre.”

Mark Leary, társas kapcsolatok kutatója, arra buzdít, hogy értékeljük újra az elutasítást: nem minden visszautasítás jelent kudarcot. „Az, hogy valaki nem vonzódik hozzád, vagy nem akar veled dolgozni, nem ítélet – csak különbözőség.”

És ha legközelebb valaki eltűnik a Hinge-ről, vagy választ sem ad egy e-mailre, emlékezzünk: nem velünk van a baj – csak az emberi agy még mindig tanulja, hogyan éljen túl egy olyan világban, ahol az „elutasítva” gombot egy algoritmus nyomja meg helyettünk.