Bust a Groove: amikor a klubzene verekedős játék lett

Ha valaki emlékszik arra, hogy Frida haja a japán változatban fekete, a nyugati kiadásokban viszont kék, vagy arra, hogy Heat egy 19 éves egykori autóversenyző, aki egy súlyos baleset után a tüzet is képes irányítani, jó eséllyel sok időt töltött a Bust a Groove-val. A Metro 1998-as PlayStation-játéka ugyanis nemcsak ritmusérzéket követelt: egy egész, sajátosan kilencvenes évekbeli klubuniverzumot épített a karakterei köré.

Japánban 1998. január 29-én Bust A Move: Dance & Rhythm Action címmel jelent meg az Enix gondozásában. Nyugaton azonban nevet kellett váltania, mert a Puzzle Bobble-sorozatot már Bust-A-Move-ként forgalmazták. Így született meg a Bust a Groove név. Európában a Sony Computer Entertainment Europe, Észak-Amerikában pedig a 989 Studios vitte piacra a játékot az év végén.

Az időzítés ideális volt. A PaRappa the Rapper már megmutatta, hogy a ritmusjáték nem feltétlenül rétegműfaj, miközben a Tekken, a Street Fighter és társaik révén az egy az egy elleni küzdelem továbbra is meghatározó videojátékos forma volt. A Bust a Groove ezt a két világot rakta egymásra.

A játékos iránykombinációkat adott meg a D-paddel, majd a zenei ütem megfelelő pontján egy akciógombbal fejezte be a mozdulatsort. A sikeres szekvenciákból egyre látványosabb koreográfiák álltak össze, a hibák viszont megtörték a táncot. A párbajjelleg nem pusztán díszlet volt: a karakterek saját támadással, úgynevezett Jammerrel is rendelkeztek, amellyel kizökkenthették ellenfelüket – feltéve, hogy az nem kerülte ki időben.

A végeredmény valahol a ritmusjáték és a fighting game között helyezkedett el. Nem az ellenfél életerejét kellett lenullázni, hanem jobban kellett táncolni nála, miközben ugyanazt a pszichológiai játékot is megkaptuk, amely egy hagyományos arcade párbajnál működik: mikor kockáztassunk, mikor támadjunk, és hogyan tartsuk fenn a kombót nyomás alatt.

Legalább ennyire fontos volt azonban a zene. A tíz alapkarakter mindegyike saját vizuális és zenei identitást kapott. Heat breakdance-elt a 2Badre, Frida West Coast hiphopos karakterként jelent meg, Kelly Transform című száma house-os környezetet kapott, Pinky pedig az I Know-val vitte tovább a klubos vonalat. A játék nem próbálta egységes stílusba kényszeríteni a soundtrackjét: hiphop, house, diszkó, funk és elektronikus tánczenei hatások váltották egymást.

Éppen ezért a Bust a Groove pályái inkább különálló klubszobáknak hatottak, mint hagyományos videojáték-arénáknak. Más karakter választásával nem egyszerűen másik figurát kaptunk, hanem más zenét, koreográfiát, környezetet és szubkultúrát. Egy teljes végigjátszás így furcsa klubtúraként is működött.

A szereplők háttere pedig néha egészen abszurd mélységig ment. Heat egy versenyzői karrierjét feladó fiatal volt, aki egy majdnem végzetes autóbaleset után természetfeletti képességre tett szert. A 17 éves Frida festőként élt, és azért hajszolta a játék történetének központi tárgyát, a Groovetront, hogy életre kelthesse a képeit. Strike börtönben szervezett tánccsapatot, Hamm pedig egykor kiváló táncos volt, mielőtt hamburgerrajongása megváltoztatta az életét. A játék láthatóan nem aggódott amiatt, hogy mindennek van-e értelme.

A lokalizáció tovább növelte a különös identitást. Nemcsak a Bust A Move név változott Bust a Groove-ra: több dal nyugati változatot kapott, és vizuális részleteket is módosítottak. Frida fekete haját például kékre cserélték, hogy jobban illeszkedjen nyugati kosztümjének színvilágához. Egyes karakterdalokat angol nyelvű felvételekkel helyettesítettek, így a japán és a nyugati kiadás zenei élménye sem teljesen azonos.

Mindez 1998-ban jóval szokatlanabb volt, mint ma hangzik. Az elektronikus és klubzenei kultúra természetesen már régóta jelen volt videojátékokban, de a Bust a Groove magát a táncparkettet tette meg játékszabállyá. Nem egy versenyjáték hátterében szólt house vagy techno: itt a zene üteme határozta meg, hogy a játékos egyáltalán képes-e végrehajtani a következő mozdulatot.

A sorozat később folytatást is kapott. A Bust a Groove 2 1999-ben jelent meg PlayStationre, majd Japánban a Dance Summit 2001 vitte tovább az ötletet PlayStation 2-re. Az első rész azonban különös helyet őrzött meg a korszakban: akkor rakta össze a ritmusjátékot, a karakterközpontú fighting game-et és a klubzenei esztétikát, amikor ez a kombináció még egyáltalán nem számított kézenfekvőnek.

Ma már a zenei játékok, DJ-szimulációk és több műfajt összekeverő soundtrackek természetes részei a videojátékoknak. A Bust a Groove viszont 1998-ban egyetlen PlayStation-lemezen próbálta megteremteni egy egész klubéjszaka hangulatát – csak itt a táncparketten az nyert, aki a negyedik ütést is eltalálta.