Fritz Kalkbrenner - Interjú

Egy báty árnyékában élni sosem egyszerű. Különösen nem az, ha a báty híres filmsztár és elismert producer egy személyben. Fritz Kalkbrenner, Paul tesója azonban szintén kimagaslóan tehetséges zenész - a Berlin Callingban elhangzott ‘Sky and Sand’ által világszerte ismertté vált öccs azóta az egyik leginnovatívabb berlini kiadó, a SUOL nélkülözhetetlen kulcsfigurája lett.

A 2010 októberében megjelent ‘Here Today, Gone Tomorrow’ albuma kapcsán kaptuk el Fritzet egy kis csevejre, és faggattuk ki üzleti titkokról, sikerekről és testvérrivalizálásról

Mielőtt belevágnánk… épp most olvastam, hogy a ‘Sky and Sand’ vokáljáért “kitüntetést” kaptál… szólítsunk ezentúl Sir Fritz-nek? Haha, ez szerintem egy félrefordítás lehetett. Meglepő módon a mai napig rengeteg pozitív visszajelzést kapunk a ‘Sky and Sand’ miatt. Visszatérve a “kitüntetés” dologra, fogalmam sincs, hogy hogyan kerülhette el a figyelmemet egy ilyen jelentős esemény. De azért szólíts csak nyugodtan Fritznek. A Sir Fritzhez még nem nőttem fel, bár már erősen dolgozom rajta. Őszintén, nem unod még a ‘Sky and Sand’-et? Nem. Nagyon erősen kötődöm ehhez a számhoz, és egy elég személyes sztori is hozzá tartozik a történethez – bár játszani már nem igazán szoktam. A bátyád mondhatni celeb lett a Berlin Calling után. Sosem fordult meg a fejedben, hogy akár te is lehetnél a helyében? Nem igazán. Paul hosszú utat tett meg, és keményen megdolgozott a sikerért. Nagyon sok időt és energiát fektetett ebbe, így igazából nem is annyira meglepő, hogy ez meghozta gyümölcsét. Sosem voltam féltékeny, sőt, ami azt illeti, inkább büszke vagyok és felnézek rá. Míg Paul már a kezdetektől a techno szerelmese volt, én a funktól és a soultól indultam anno… Mennyire volt fontos szerepe tesódnak a karrieredben? Segítette, vagy esetleg pont ellenkezőleg? Paul a kezdetektől fogva támogatott mindenben és mellettem állt. Ő volt az, aki lelket öntött belém, ha épp arra volt szükség, és mindig a folytatásra ösztönzött. Ha pedig neki volt nehéz időszaka, akkor én bíztattam. Ez a feltétel nélküli szeretet, ami oda-vissza működik köztünk. Azt hiszem erről (is) szól a testvérek élete... Hogyan lehet, hogy mégis ennyire különböző a hangzásvilágotok? Azt hiszem mondhatjuk, hogy ő inkább techno-orientált, míg te a soulosabb vonalat képviseled. Pontosan, teljesen jól mondod. Míg Paul egészen kicsi korától a technoért élt-halt, én kezdetekben a funk és soul háza tájékán időztem szívesen. Egyébként még mindig ez az a stílus, amit egy hosszú és kimerítő hétvége után hazaérve szívesen bepakolok a lejátszómba. Ha jól tudom Sascha Funkekal is gyerekkori pajtások vagytok. Még mindig tartjátok a kapcsolatot? Tartjuk, persze. Sascha gyerekkorunkban egy háztömbnyire lakott tőlünk. Állandóan nálunk lógtunk páran, igazából itt kezdődött minden. Később Paul és Sascha összeköltöztek, és azóta sem szakadt meg a kapcsolat köztünk. 2002-ben volt az első közös munkánk, Sascha első albumán, a Bravo-n közreműködtem vokálosként, csak úgy, mint aztán a következőn, a Mango-n. Egyébként épp most költözik Dél-Franciaországba egy hónapra, hogy az új albumán dolgozzon. Szóval visszatérve a barátságunkra, próbálunk olyan gyakran találkozni, amilyen gyakran csak lehetséges. Az utóbbi időben az egyik kedvenc számom a Chopstick and Johnjonal elkövetett 'Keep on Keepin' On'. Megdöbbenve olvastam, hogy mindössze néhány óra alatt dobtátok össze, nagy vodkázós, cigifüstös lazulás közepette. Van még valami, amit ezen EP keletkezéséről tudni kell, vagy ez a teljes a sztori? Igazából ez ennyi. Átmentem a srácokhoz a stúdióba, hogy megbeszéljünk egy-két új ötletet, és egyszer csak azt vettük észre, hogy az eszmecseréből hatalmas borozás és vodkázás lett. Egyik dolog követte a másikat, előkerült a mikrofon, mi pedig teljesen elengedtük magunkat – megragadtunk mindent, ami a kezünk ügyébe került és hangszerként funkcionálhatott. A kulcscsomónk lett a tamburin, üres dobozon doboltunk, és a többi. Már nagyon rég nem éreztük ilyen jól magunkat. Alig várom, hogy a srácok befejezzék az új stúdiót, és ott folytassuk ezt a dolgot, ahol abbahagytuk. Szerinted Berlin jogosan a techno otthona? Teljesen jogosan. Kétségkívül rengeteg tehetséges techno producer kerül ki innen, és némelyek a techno egy teljesen új vonalát képviselik. Berlin neve szorosan összefonódik a techno fogalmával. Természetesen nem mi vagyunk az egyetlen ilyen hely, ott van például Detroit, vagy a többi hasonló szubkultúrával rendelkező város. Mi a véleményed a Berlinbe költöző lemezlovasok tömkelegéről – szerencse vagy szerencsétlenség? Szerintem ennek egészen különös, de mindenképpen pozitív hatása van a berlini szcénára. Minden egyes személy, aki idejön, magával hozza a saját egyéni stílusát, hátterét és ízlésvilágát a városunkba – akár a zenéjükben nyilvánul ez meg, akár a partikban, amiket szerveznek. Így a berliniek ízelítőt kapnak valamiből, ami nem-berlini, és ez szerintem nagyszerű! Lenyűgöző egyébként, hogy mennyi DJ és producer költözik mind a mai napig Berlin falai közé. Tényleg jó a hangod, vagy csak az utómunkáknak köszönhető az, amit hallunk? Ha tényleg jó, akkor ennek mióta vagy tudatában? Hát, azt hiszem szerencsés egy flótás vagyok, mert tényleg tudok énekelni. Talán 17 lehettem, mikor erre rájöttem… tulajdonképpen adott volt az egész. Tudod, a legtöbb berlini fiatalhoz hasonlóan én is elég nagyszájú és hangoskodó voltam akkoriban. Aztán 2002-ben a mentorom, DJ ZKY a Cabinet Recordstól így szólt hozzám: “Ok Fritz, állandóan azt hangoztatod, hogy ha lenne lehetőséged, akkor mennyire jó vokalista lennél. Akkor hát rajta, bizonyíts!” Úgyhogy fogtam magam és megírtam a ‘What I Can Say’ szövegét. És ahogy hirtelen ott találtam magam a szakmában, akkor jöttem rá, hogy ez azért teljesen más, mint otthon egyedül énekelni a zuhany alatt – itt meg kell nyílnod az embereknek, kiadsz valamit magadból, és abból, ami belül van. A kezdetekben ez egy kicsit ijesztő volt, bevallom. Meg kellett tanulnom kezelni az új helyzetet. Mi volt az a houseban, ami először megfogott? Mikor és hol estél szerelembe vele? Mivel a funk és a soul az, ahonnan jövök, így a house sosem állt túl távol tőlem. Az olyan művészek, mint Kenny Dixon Jr., Larry Heard vagy Ron Trent pedig jelentősen megkönnyítették a dolgomat, hiszen ők pont azt a soulful-house vonalat képviselik, amit én a legjobban szeretek. Amíg Paul és Sascha együtt éltek, egyfajta munkamegosztás működött köztük – míg Paul szigorúan csak a producerkedéssel és a liveozással foglalkozott, addig Sascha szenvedélyesen pakolta a lemezeket. Szóval Paul lépésről lépésre belevezetett a producerkedés rejtelmeibe, míg Sascha időről időre megmutatta nekünk a legfrissebb szerzeményeit, amint hazaért a lemezboltból. Ez az oda-vissza adok-kapok szerencsére azóta is tökéletesen működik köztünk és eközben mindenki tiszteletben tartja a másikat és a véleményét a dolgokról. Ha választanom kéne, akkor az underground mellett tenném le a voksom. Ez abszolút szabadságot ad, így olyan zenét készítek, amilyet én akarok, anélkül, hogy beleszólnának, hogy több vocal kéne bele, stb. Milyen zenét hallgattál gyerekkorodban és milyet hallgatsz most szívesen? Kissrác koromban ilyeneket hallgattam, mint a Wu-Tang Clan, Show & A.G., A Tribe Called Quest, Curtis Mayfield, Nina Simone, Al Green, Oli P, stb, szóval sok hip-hoppot meg soult. Mostanság, ha akad egy kis szabadidőm, akkor Mike Snow, Junip, Sigur Ros, Nick Drake, Anton Bruckner, J Dilla, Aloe Blacc, Flying Lotus és társaik pörögnek a lejátszómban. Mint liveozó producernek, mint a véleményed, mik ennek az előnyei és hátrányai? Előnyként mindenképpen mondanám, hogy ilyenkor azonnali választ kapsz a közönségtől a saját zenéidre, és ez egy elképesztően jó érzés. Nem mindenkinek adatik meg a szerencse, hogy előállsz egy újdonságoddal és szinte azonnal látod az emebrek reakcióját rá. Viszont ugyanez lehet a hátulütője is, mert ez a direkt reakció néha lehet egészen megsemmisítő is. És mivel live actről van szó, nem nagyon tudod úgy váltogatni a stílusokat, mintha DJ-znél. Számítasz még átütő sikerre az új albumról? Őszinte leszek, és én egy kicsit lágyabb hangzásvilágra számítottam… Én nem úgy megyek be a stúdióba, hogy na akkor most csinálok egy világslágert. Csak csinálom a zenét, amit szeretek, és ha akad köztük olyan, ami kicsit a mainstream felé tendál – hát legyen. Egyébként az album azokat a stílusokat tükrözi, amiket legjobban magaménak érzek és imádok, és igen, szeretem a kicsit keményebb hangzásvilágot is, szintúgy mint a lágyabb, melankólikusabb vonalat. Azt hiszem sikerült egy olyan albumot összeraknom, ami hű tükörképe önmagamnak. A cím, ‘Here Today Gone Tomorrow’ elég sokatmondó… kereshetünk benne egy kis önéletrajzi utalást is? Az album címéhez az ötletet az Ohio Players hasonló című száma adta. Tulajdonképpen arról szól, hogy ragadd meg a pillanatot – a művészi lét és nem lét alapvető kérdését feszegeti. Tetszik a cím mögöttes tartalma, mert a végén arra kell rájönnie mindenkinek, hogy minden csak múlandó… Számodra mi a fontosabb, az üzleti siker, vagy az underground berkekben szerzett elismerés? Ha választanom kéne, akkor az underground elismerést választanám természetesen. Ahogy már említettem fentebb, az underground egy fajta szabadságot ad, nem kell elvárásoknak megfelelnem. Aztán ha a dal így is nagy siker lesz, akkor büszkén és hitelesen állok mögötte. Nem véletlen, hogy a mainstream mindig is az undergroundból táplálkozott. Szerinted az album beleillik a SUOL profiljába? Én egy kicsit deepebb, soulful hangzásra számítottam… A Suolt két jóbarátom Chopstick & Johnjon vezeti. Lényegében nem vagyunk más, mint pár haver, akik együtt lógnak, zenélnek, és persze drogot árulnak a kölyköknek. Hahaha. Komolyra fordítva a szót, igazából próbáljuk a Suol famíliát olyan kicsinek megtartani, amennyire ez csak lehetséges mostanság. Trickskinek például a jövőre megjelenő albuma, mely szintén a SUOL gondozásában kerül napvilágra, sokkal inkább a mélyebb, lassabb műfajok felé mozdul. Úgy vélem ezzel teljesen beleillik a Suol művészek sorába. De ott van például Till Von Sein and Zander VT, akik egy houseosabb vonalat képviselnek. Ha pedig az én zenémről van szó, a Suol 100%-osan támogatja, amit csinálok, és mi így együtt egy nagyszerű csapatot alkotunk szerintem. Azt hiszem a Suol megengedheti magának, hogy többféle stílusban jelentessen meg, nem kell feltétlen ragaszkodnia a deepebb stílushozé… meg leszel lepve, hogy miket tartogatnak 2011-re. Tulajdonképpen mondhatnánk, hogy a munkásságod hasonlít Gui Borattoéra, hiszen mindketten nagyon hamar berobbantatok a köztudatba és jelentős sikereket értetek el, míg eközben ezek a trackek még vallottak arról, hogy igazán művészek vagytok-e avagy sem. Vagy te nem így gondolod? Őszintén szólva ezen nem nagyon gondolkodtam még. Gui nevében nem tudok nyilatkozni, de mint azt korábban is mondtam, én abszolút a ‘Sky And Sand’ mögött állok, ez a track még mindig nagyon közel áll hozzám. Megmutatta egy oldalamat, és eközben rengeteg lehetőséget nyitott meg előttem, hogy megmutassam a többit is, amiért nagyon hálás vagyok. És végül – próbáltunk nem túl sokat kérdezni a bátyádról. Ugye nincs harag?! Nem, dehogy. Már hozzászoktam – jó értelemben véve persze. Mondjuk ha még a második albumom után is róla kérdezgetnének… nos, az már egy más kérdés lenne!