Ojos de Brujo - Interjú

Tizenöt évnyi diadalmenet után a barcelonai Ojos de Brujo (azaz „a varázsló szeme”) zenekar végleg szögre akasztja a kasztanyettát. Világzenei Nagyszínpad-os fellépésük előtt utolsó interjújukat adták nekünk.

Maxwell Wright, aki a világ egyik legjobb női MC-jének kikiáltott Marina Abad mellett az együttes színpadi szövegfelelőse, elkerekedett szemekkel huppan le az interjú helyszínén egy székre. MW: Hú. Amikor 2003-ban itt jártunk, épp egy hatalmas zuhé után jöttünk, emlékszem, óriási dagonya volt mindenfelé! Most minden sokkal szebb, rengeteget fejlődött az egész fesztivál, az emlékeimhez képest szinte elegánsnak mondható! (Nevet) Az időjárás kegyesen búcsúztat benneteket. Úgyis tudod, mi lesz az első kérdésem: miért hagyjátok abba? MW: Tizenöt csodálatos év áll mögöttünk, de ideje új utakra lépnünk. Mind mentálisan, mind művészileg eljön az ember életében az a pont, amikor váltania kell, átgondolni, mit szeretne, merre indulna, hogyan tovább. Még a legsikeresebb dolgokat is le kell tudni zárni, mielőtt kifullad. Az Ojos de Brujo életében most jött el ez a pillanat. Mi volt ennek a tizenöt évnek a legszebb hozadéka? MW: Az, hogy megtapasztalhattuk, milyen érzés megélni a zenéből. Hogy volt, amikor minden reggel más országban ébredhettem. Számtalanszor megtörtént, hogy kinyitottam reggel a szemem, kinéztem az ablakon és azt mondtam magamban: öregem, te egy rohadt nagy mázlista vagy! A másik, ami pótolhatatlan és rendkívül fontos része a további életünknek is, az a rengeteg művész, zenész, előadó, akivel kapcsolatba kerülhettünk. Mindig kétélű fegyver, ha az ember a bálványai közelébe kerülhet, mert megvan az esély arra, hogy a bálvány ledönti önmagát. Ez nyilván a mi esetünkben is előfordult párszor. Ám egy olyan lüktető, inspiráló áramlatba kerültünk bele tizenöt évvel ezelőtt, ami az egész munkánkat befolyásolta. Ezért is működtetek együtt annyi vendégművésszel? MW: Pontosan. Ha jött valaki, aki jó dolgokat csinált, azt mondtuk neki: figyelj, nem próbáljuk ki, mit tudunk együtt? Aki nyitott, mint mi, az azonnal belement, és sok-sok szuper dal született így. Az Ojos de Brujo a szememben sokkal inkább egy art projekt, mint egy szimpla zenekar. Itt van például a Techarí című lemezetek deluxe kiadása, amelynek minden dalszövegét egy-egy kortárs képzőművész, grafikus illusztrálta. MW: Tökéletesen egyetértek. A bandában megfordult zenészek, a közreműködők szinte mind más-más művészeti ág felől közelítenek a zenéhez: Marina meg én a színház, más a festészet, de van, aki a bábjáték felől. Ennek a lenyomatai a lemezeink, a klipjeink, a borítóink, és mindig is fő céljaink között szerepelt az általunk tehetségesnek tartott művészek felkarolása, bemutatása is. Tudtad, hogy a Techarí grafikusai között van egy magyar srác is? MW: Komolyan? Hű, lássuk, ki lehet az? (Elveszi a borítót, és böngészni kezdi a neveket rajta.) David Földvári? De hát ő… Igen, Angliában él, de magyar, és a borító kapcsán fel is kutattam annak idején. MW: Látod, ez a csodálatos ebben: ahogy összefonódnak a kultúrák és egy nagy, szerves egészet alkotnak. Olyan kicsi a világ! Azt azért elárulhatnád, hogy a fúziós flamencóhoz vajon hogy jön az indiai népzene… MW: Haha, ez csak elsőre tűnik bizarrnak, ha jobban belegondolunk, az indiai énektechnika nagyon hasonlít az autentikus roma énekléshez, valahol tehát nem más ez, mint a cigányzene gyökereinek összefonódása. De persze van személyes kötődés is, a banda alapító tagjai sokat zenéltek indiai zenészekkel már az Ojos de Brujo előtt is. Én sokáig Angliában éltem, ahol sok az indiai bevándorló, sokáig indiai barátnőm volt, még tablán is tanultam játszani! Annyira szeretjük a mi hangzásunkat vegyíteni az indiaival, hogy minden lemezünkre felkerült egy-két ilyen dal. Kézenfekvő a kérdés: mit tudsz a magyar cigányzenéről? MW: Jaj, most jól be fogok égni, de be kell vallanom, hogy sokáig egy kalap alá vettelek titeket a balkáni zenékkel, amit egyébként imádok. Csak a közelmúltban botlottam bele néhány videóba, száz magyar cigány zenélt egy felvételen, hát az valami brutálisan jó volt! Komolyan mondom, ha vége a turnénak, kicsit beleásom magam ebbe, mert nagyon érdekel. Tekinthetünk úgy is a búcsúra, hogy átadjátok a stafétát azoknak a zenekaroknak, amelyeknek tulajdonképp ti nyitottatok utat azzal, hogy a flamencót összeboronáltátok olyan műfajokkal, amelyekhez senki nem mert hozzápiszkálni ilyen vonatkozásban. Jó érzés hallani egy-egy zenekar hangzásán, hogy a tietekből ered? MW: Hát persze, hogy az! Nem szeretnék hiúnak tűnni vagy ilyesmi, de az valahol mégiscsak büszkeséggel tölti el az embert, hogy része volt egy új irányvonal megrajzolásában. Persze ne álszenteskedjünk, előttünk is sokan kísérleteztek már a flamenco fuzionálásával, de amikor híre ment, hogy van itt egy banda, amelyiknek van bőr a képén hiphopot és drum and basst vegyíteni a flamencóhoz, sokan mondták, hogy vigyázzunk, ezt azért nem kéne. Komolyan! Kicsit úgy álltak a flamencóhoz, mint valami megszentelt, magasztos dologhoz, pedig hát ennek a stílusnak is élnie, lélegeznie kell, megújulás nélkül elsorvadna! Ha mi nem nyúlunk hozzá, nyilván hozzányúl más, arra azonban egész életünkben büszkék leszünk, hogy volt annyi merszünk, hogy ezt az ajtót mi rúgjuk be. Marinát ismerve azért a turné vége után se álltok be szerzetesnek egy tibeti kolostorba… MW: Ó, már mindannyian javában dolgozunk a saját kis projektjeinken, Marina például szólólemezt készít, de van, akinek új zenekara van, senki sem pihen a szó hagyományos értelmében. Mégis valami teljesen újat csinálni pihenést jelent tizenöt év állandóság után. Ami engem illet, csakis zenészként tudom elképzelni magam, épp ezen gondolkoztam a minap. Szóval, én is nyomom tovább, csak más együttessel. Remélem, hamarosan itt, a Szigeten is megmutathatjuk magunkat! Csepelyi Adrienn Forrás: sziget.hu