A U2 Shane MacGowan előtt tiszteleg egy Pogues-feldolgozással

Shane MacGowan dalai mindig veszélyes terepet jelentenek annak, aki hozzájuk nyúl. Nem azért, mert érinthetetlenek, hanem mert annyira szorosan összenőttek azzal a rekedt hanggal, a punkkal, az ír történetmeséléssel és MacGowan saját személyiségével, hogy egy egyszerű újrajátszás kevés lenne.

Most a U2 vállalta a feladatot.

A zenekar a The Pogues 1989-es Yeah, Yeah, Yeah, Yeah, Yeah című számát dolgozta fel a november 13-án érkező 20th Century Paddy – The Songs Of Shane MacGowan emlékalbumra. Ez a harmadik dal, amelyet előre meg lehet hallgatni a projektből, és egy újabb ír zenei generációt kapcsol MacGowan örökségéhez.

A lemez első ízelítője tavasszal Bruce Springsteentől érkezett, aki az A Rainy Night In Soho-t értelmezte újra. Később a Dropkick Murphys vette elő a The Body Of An American-t, most pedig a U2-n a sor.

A választásuk érdekes. A Yeah, Yeah, Yeah, Yeah, Yeah nem feltétlenül az első Pogues-dal, amely eszébe jut annak, aki MacGowan életművéből válogat. Az 1989-es szám azonban éppen ezért alkalmas arra, hogy egy másik zenekar saját karaktert vigyen bele anélkül, hogy folyamatosan az eredeti egyik monumentális pillanatával kellene versenyeznie.

A 20th Century Paddy mögötti gondolat szerint olyan feldolgozások kerülnek a lemezre, amelyeket MacGowan maga is szeretett volna elkészíteni. Ettől a projekt közelebb kerül egy képzeletbeli utolsó lemezhez, mint egy hagyományos tribute-válogatáshoz: különböző előadók próbálják továbbvinni azt a világot, amelyet ő hagyott maga után.

A névsor ehhez szokatlanul széles.

Bruce Springsteen, Tom Waits, Johnny Depp, The Libertines és Primal Scream mellett Hozier, David Gray, The Jesus And Mary Chain és The Murder Capital is szerepel a közreműködők között. Kate Moss neve ugyanúgy feltűnik, mint az Oscar-díjas Jessie Buckleyé, aki Glen Hansarddal együtt vesz részt a projektben.

Ezek az előadók különböző pontokon kapcsolódnak ahhoz a kulturális térhez, amelyben MacGowan mozgott: ír folk, punk, rock'n'roll, költészet, kocsmazene és az a fajta romantika, amely nála sosem állt messze az önpusztítástól.

The Edge visszaemlékezése pontosan ezt a nehezen megfejthető figurát próbálja körberajzolni.

„Shane MacGowan tele volt ellentmondásokkal – és éppen ezekben volt az igazsága” – fogalmazott a U2 gitárosa. Szerinte MacGowan pontos volt abban, ami valóban számított, minden másban pedig „dicsőségesen gondatlan”.

The Edge azt is felidézte, hogy MacGowan jellegzetes vigyora, vadsága és régies ír hanglejtése első pillantásra akár szerepnek is tűnhetett. Ő azonban nem egyszerű maszkként látja ezeket.

The Edge szerint valahol John B. Keane és a The Clash között találta meg azt a hangot, amely egyszerre tűnt évszázadosnak és teljesen jelen idejűnek.

Talán ez MacGowan életművének egyik legfontosabb öröksége is.

A The Pogues előtt az ír tradicionális zene és a punk két külön világnak tűnhetett. MacGowan kezében viszont ugyanannak a történetnek a részeivé váltak. A hegedű, a síp és a bendzsó mellé odafért a punk düh, miközben a dalokban részegek, szerelmesek, emigránsok, vesztesek és álmodozók kaptak hangot.

Nem múzeumot épített az ír hagyományból. Bevitte a kocsmába, majd felrúgta az asztalt.

Ezért is lesz érdekes hallani, mit kezd ezzel a világgal egy egész albumra való előadó. Springsteen, a U2, Tom Waits vagy a The Murder Capital egészen más Shane MacGowant hallhat ugyanazokban a dalokban, és éppen ezekből a különbségekből rajzolódhat ki igazán az életmű mérete.

A 20th Century Paddy – The Songs Of Shane MacGowan digitálisan és limitált fizikai kiadásban is megjelenik. Utóbbiból háromlemezes vinyl- és kétlemezes CD-változat készül, egy 56 oldalas könyvvel, amely relikviákat és kísérőszövegeket is tartalmaz.

A projektnek közben van egy MacGowan történetéhez nagyon is illő társadalmi oldala. A kiadvány művészi jogdíjainak felét a Dublin Simon Community kapja, amely hajléktalan emberek számára biztosít lakhatási és egészségügyi segítséget.

Novemberben tehát nem egyszerűen egy újabb tribute-album érkezik.

Inkább egy társaság gyűlik össze Shane MacGowan dalai körül. Írek, amerikaiak, punkok, rocksztárok, színészek és régi barátok.

MacGowan pedig már nincs ott közöttük. A hangja viszont, ahogy The Edge is megfogalmazta, valahol a régi ír történetmesélők és a punk között továbbra is összetéveszthetetlen.